A főnököm az agyamra megy, komolyan. 23-ától kezdve szabin vagyok, de ma többször rám parancsolt, hogy 30-án menjek be a céghez, koccintani az Újévre. Mások is említették, hogy szívesen várnak, azokat kedves invitálásnak vettem, de a főnököm olyan ellentmondást nem tűrő hangon tud utasítgatni, hogy kinyílik a bicska a zsebemben. Egy 27 éves nő vagyok, akinek van önálló akarata, nem pedig a gyereke.
Este segítettem Drisnek kiválasztani a megfelelő ajándékot, amit Dris apukája ad az anyukájának. Igen. Ez náluk így megy. Tavaly is én vettem a Dris apukájától anyukájának adott ajándékot. Csak most már jobban idegesít.
Éjjel Dris nem maradt nálam, nem szeretem, ha itt alszik, mert a lelkem és a testem tiltakozik ellene, egyáltalán nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy minden a régi. Este azért, miközben néztem a Szex és New Yorkot, összedobtam neki egy rakott krumplit. Vegetáriánus rakott krumpli. Az évek folyamán sokat finomítottam rajta. Sok időbe telik elkészíteni, de Dris imádja. Holnap, amikor dolgozni jön – mert a lakás továbbra is irodájaként szolgál napközben – biztos örülni fog a kajának. Annak ellenére, hogy közel 4 hónapja nem lakik itt, jó néhány cuccát itt hagyta, amíg nincs rájuk szüksége, vagy ahol most lakik, ott nem tudja használni. Ilyen a számítógép és a bekötött Internet is. Rendes tőle, lám, lehet kultúráltan is szakítani. Néha körbetekintek a lakásban, mennyi mindent kell majd pótolnom. Ágy, számítógép, íróasztal, mosógép, tévé. Jóformán semmi igazi értékem nincs. Sem megtakarításom a bankban, sem értéktárgyak. Közben persze nézhetem a másik oldalról is, egy aranyos lakásban lakom, klassz helyen. Hm. 27 éves vagyok, lassan 28, és bizony gyakran elgondolkodom, mit értem el, és mi lesz még. Ilyenkor elönt a szomorúság, mert szinte semmit nem tudok felmutatni. Titkárnőként dolgozom, dög unalom, sokkal többre lennék képes, de valahogy itt rekedtem. Kapkodok és kétségbeesek, máskor aztán mégsem lépek, közben megy az idő, és rájöttem, mi a baj. Az, hogy tulajdonképpen még ma sem tudom, mi szeretnék lenni, ha felnövök. Pedig már felnőttem. S a monoton és értelmetlen meló egyre inkább kiöli belőlem a céljaimat. Egykor nagy álmaim voltak, és nonkonformista életet képzeltem magamnak. Már csak homályosan emlékszem erre. Jó, jó, persze ezt is lehet máshogy mondani, “eladni magam”, hogy hú, mennyi mindent tudok, mert újságíró múlt, meg sok-sok különböző helyen a “főnök jobb keze”, és mennyi tapasztalat… És tényleg, ezek a szavak is mind igazak.