Jó későn feküdtem le, zakatoltak bennem a gondolatok, és így későn is keltem. Fél 1 körül. Ez már elegendő ahhoz, hogy az egész nap szar legyen, ráadásul az ébredés utáni nyújtózkodás és nyugodt fekvés helyett rohanhattam a wc-re, hát mikor jönne meg, ha nem most. Ahogy ilyenkor lenni szokott, rázott a hideg, és ezzel egy időben izzadtam, étvágyam semmi, és kedvem sem semmihez. 4-re viszont Marika néniékhez kellett menni. Marika néni és Gyuszi bácsi Apámnak is csak távoli rokonai, akiknek nincs gyerekük, és már egész kicsi koromtól kinéztek engem, mint istápolásra alkalmas alanyt. Ritkán találkozunk, de azért igyekszünk legalább karácsonykor összefutni egy órácskára. Idősek, és egészen más típusok, mint mi, de bírom őket. Marika néni már nyugdíjas, egyike a legelismertebb komolyzenei újságíróknak. Szinte mindenki ismeri a nevét, aki jártas a kulturális életben. Amikor tinikoromban megtudta, hogy grafomán vagyok, és hogy érdekel az újságírás, szárnyai alá vett. Minden cikkemet meg kellett mutatnom neki, és őszinte véleményt várhattam tőle. Tényleg őszintét, mindig. Aztán ő és a férje anyagilag is támogatták az újságírói tanulmányaimat. Rendesek. És ami nagyon édi bennük, az az, hogy 70 éves koruk felett, nyugdíjas éveikben is haladnak a korral. Mindketten vágják a legújabb technikai vívmányok működését. Olyan gépeket használnak mindennapi életükben, amihez még sok fiatal is idegenkedve áll hozzá, aztán mindent meg is tesz azért, hogy ne kelljen ránéznie se. No, végül is összekapartam magam, és elmentem Marika néniékhez, Anyuval és Dugóval útközben találkozva. Csak hazafelé néztem meg, hogy a falinaptár mellé kapott borítékban 25 ezer forint lapult. Nagyon rendesek, tényleg.
Marika nénivel az ilyen találkák alkalmával hosszan csevegünk a kulturális élet dolgairól. Szerintem egy kicsit vizsgáztat is, hogy kiket ismerek, kiket nem, de ez csak régen bosszantott. Rájöttem, hogy amilyen sok mindent tud ő a színházról és a komolyzenéről, olyan sokat tudok én pl. a popkultúráról, illetve a modern élethez kapcsolódó mindenféléről. Megint lenyűgöztek, amikor megmutatták új digitális fényképezőgépüket, valamint az új mobiltelefonjaikat, amelyről részletesen elmesélték, mi mindent tud. Akárhogy is, nagyon aranyos egy hetvenen felüli férfi vagy nő, aki arról mesél, hogy lehet mobiltelefonnal fotózni, majd e-mailben továbbítani a képet a számítógépre, ahonnan aztán bárkinek elküldheti, és hogy az Axelero Internete gyorsabb, mint a korábbi szolgáltatójuké, meg hogy a nyomtatót nagyon megszerették, de sajnos mára megkoptak azok a görgők, amelyek a lap behúzását hivatottak elvégezni.
Utána rohantam haza Drishez, aki már itt várt a lakásban. Telefonon hazaszóltam neki, hogy a hűtőben van jénaiban a hal, befűszerezve, azt megsüthetné. Erre aszondja, ő már az egyiket megette. Nem vette észre, hogy nyers. Fűszeres volt, megmelegítette mikróban, és finomnak találta, legalábbis azok után, amit vidéki rokonainál az elmúlt napokban elé tettek, nem tűnt fel neki, hogy valami nem stimmel. J Jól kinevettem, és biztos voltam benne, hogy mire hazaérek, kirókázza az egészet.
Hazaértem, ajándékoztunk. Nagyon elegáns kis csomagocska várt a fa alatt, Dris lelkiismeretesen készült, nem volt sok pénze, azt tudom, de finom ízlése megmutatkozott a csomagolás szolid eleganciáján. Egy nagyon menedzseres asztali mobiltartót kaptam tőle, amit még hónapokkal ezelőtt együtt láttunk meg egy designboltban, trendi narancssárga, és igazán finom darab. Örültem neki. Ő is örült a tőlem kapottaknak.
Drisnek, érthető okokból, nem volt kedve halat vacsizni. Én meg zsebemben a 25 ezer forinttal úgy gondoltam, az idei karácsony utolsó napjának estéjén még van egy csöpp esély arra, hogy némi meghittség és jó hangulat maradjon meg az emlékeinkben, úgyhogy meghívtam őt egyik kedvenc éttermünkbe, ahol igazi olasz kaját adnak, különlegességeket, nem pedig afféle magyarosan leutánzott pizzaszerű izéket. Elsütöttem a viccet, ami adta magát, miszerint nincs nyers hal az étlapon, be kell érnie mással.
