Az említett kollega, aki korábban megígérte, hogy kipuhatolja, van-e barátnője Bélának, azzal fogadott, hogy bár a srác nagyon rövidre zárta a témát, mégis úgy tűnt, hogy igen, van valakije. Brrr.
Na, most legyek oKOS...
A párhoroszkóp szerint a kos-kos kapcsolatban ajánlott beosztani, hogy az egyik héten az egyik, a másik héten a másik fél enged. :-) Nem hiszem, hogy kibírnám egy hétig.
Kutakodtam, honnan lehetne megtudni az aszcendensemet. A neten nem sok sikerrel jártam. Csak olyan oldalakra bukkantam, amik nem voltak bizalomgerjesztőek. Felhívtam Anyukámat, hogy megkérdezzem, percre pontosan mikor születtem. Bár ne tettem volna. Nem tudta, és nem is tudja, honnan lehet ezt megtudni. Kiakadtam. Mi az, hogy egy anya nem tudja, mikor született a gyereke. Azt mondja, az egyikünk negyed 4-kor, a másikunk negyed 5-kor. De nem tudja, ki mikor. Megint az én érzésemet támasztotta alá ezzel, hogy igazából tök közömbös irántam. Mindenki tudja, mikor folyt el a magzatvize, mikor vitték a műtőbe, és mikor szült meg, nem? Mindketten fel voltunk háborodva a másik hozzáállásán, aztán telefonlecsapás lett a vége. Sokadszor merül fel bennem, hogy el kell mennem pszichiáterhez.
Nem is kellett várnom Rien karácsonyi felköszöntésével februárig. Felhívott, hogy ma este ráér. Belevetettük magunkat az éjszakába, kettecskén. (Na, csak úgy szolidan ám…) Kellett is ez már a lelkemnek. Előbb a Ráday utcában sorakozó vendéglátó egységeknél, később a Liszt Ferenc téri hasonló funkciójú helyeken ízleltük meg a péntek esti nyüzsit. A kávéházak tele voltak érdekes külsejű fiatalokkal, lüktetett a város, és mi igaz barátnőkként fecsegtünk, nevetgéltünk, mintha nem is lett volna az az 5 hónap, amíg nem találkoztunk. Rien németországi élményei, és az én itthoni, kibontakozó szingliéletem tapasztalatai érdekes kontrasztot alkottak. Elmesélte, hogy a barátjától – aki a lehető legjobb választás a számára, és igazán szeretik egymást – távol töltött közel fél év során rátört a “kapuzárási pánik”. Elrettentette a gondolat, hogy milyen jó is a kapcsolatuk, és 24 évesen úgy érzi, nagy esély van rá, hogy már soha nem lesz más férfi az életében. Nem fog senki flörtölni vele, udvarolni neki, és fordítva sem, hiszen ő már a barátjához tartozik. Hát, igen, ezt én is gyakran éreztem, amíg Drissel éltem, s a kapcsolat gyengülése alatt egyre erősödött a meggyőződésem, hogy előbb-utóbb más valaki karjában kötök majd ki, amit inkább nem kellene megvárni. A szakítást emiatt is éreztem időszerűnek és megalapozottnak. Riennel mindig érezzük egymást. Unokatestvérek vagyunk, de inkább barátnőnek tekintjük egymást, mint rokonnak. Talán azért, mert a rokonainkat nem bírjuk, és már a szó is enyhe gyomorgörcsöt okoz mindkettőnknek. Mi ketten, bár meglehetősen különböző életvitelt folytatunk, és más az ízlésünk is, szinte fél szavakból megértjük egymást. Érdekesek a beszélgetéseink, mert nem egyetlen szinten mozognak. A legidétlenebb vihogástól kezdve a sírásig fajuló lélekbúvárkodásig mindent bedobunk. Most éppen azt találta mondani, hogy én vagyok az egyetlen ismerőse, aki sosem szidja az exbarátait. Ez valóban így van. De miért is tenném? Egyrészt magamat minősíteném vele, hogy aki addig jó volt nekem, most egyszeriben egy bunkó f*sz lett, másrészt akkor miért voltam tőle évekig úgy elájulva?
