Akkora, de akkora egy izé vagyok… Tegnap estére volt megbeszélve az egyik weboldalon fórumozó csajokkal, hogy találkozunk. A United koncertjén. Én meg ugyan elmentem, de mással, Riennel és a barátjával. Egyszerűen nem volt önbizalmam, merszem megkeresni a lányokat, nem tudom, miért. Jellemgyenge vagyok. Most biztos utálnak.
A koncert ugyan este 10-re volt meghirdetve, de közel egy órát késtek. Barnabás elmondta, hogy Szlovákiából jöttek éppen, és a két autó közül a zongorát szállító a lassabb, kb. negyedórával később ér ide. De az sem lenne jobb, ha fordítva lenne, zongora már itt, zenekar még sehol. Rien barátja csodálkozva megkérdezte: a United-ban van zongora??? Később meggyőződhetett róla, Romhányi Áron majd’ szétverte a billentyűket. Hatalmas jam-melés volt megint, új számokkal, és régiekkel. Még táncoltam is, nyilvánosan. Ritka alkalom. Egy félrészeg végzős közgázista monológja kapcsán, amit arról tartott, hogy milyen nőgyűlölő dal a Hófehér Jaguár, megint rá kellett jönnöm, hogy ezt a számot, s általa a zenekart totálisan félreértik az emberek. Még a koncert utáni dizsiből is kivettem a részem, s egész könnyen leküzdöttem a lelkiismeret-furdalást, amit amiatt éreztem, hogy még a “Pump it up”-ra is képes voltam bulizni. Az egész szórakozóhelyen egyetlen fiún akadt meg a tekintetem, vonzó volt, afféle hiperlaza, flegmatikus, jó mozgású, férfiasan kisfiús csendes őrült. Csak a távolból csodáltam, de hamarosan elkelt, lecsapott rá egy bőr miniszoknyás szőke hajú borzadály, s mivel a srác szemlátomást nem tiltakozott ellene, hát menten ki is ábrándultam belőle.
Rien – akiről már írtam, hogy egy napon, bár 4 év különbséggel születtünk, és akivel fél szavakból is értjük egymást, meg egy hullámhosszon vagyunk, és miegyéb – ugyanolyan nadrágot viselt, amilyen pár hónapja vettem magamnak, és amit mindenki fintorogva fogadott. Ezen jót nevettünk. Ha csak két ember van Budapesten, aki ilyen nadrágot vásárol, akkor az mi ketten vagyunk. Egyértelmű.