Érdekes dolog, amikor az ember rendszeresen chatel vagy e-mailezget ugyanazzal a személlyel. Már-már azt hiszi, ismeri őt, pedig azt sem tudja, hogy néz ki, ápolt-e, milyen a hangja, az illata, stb. De valamiért annak az embernek és nekem is jó, hogy kiírhatunk magunkból fájdalmas vagy örömteli érzéseket. És a másik meghallgat, tanácsot ad, vagy csak elvicceli a kérdést, és ettől mi is vidámabbak leszünk. De amikor néhány hét e-mailezés után egyetlen mondat jön: „Megölöm magam”, akkor azért így a távolból, idegenként is összeszorul a gyomrom. Tegnap este egy ilyen üzenet várt az egyik e-mailes boxomban. Rögtön érintve éreztem magam. Nekem mondta el, tehát nyilván nem mindegy, mit válaszolok, és mikor. Kétségbe estem, mert az üzenetet 14:30-kor küldte, én pedig csak estefelé olvastam. Gyorsan küldtem valami béna választ, hogy mentsem a menthetőt. Tudom én is, hogy így leírva egy ilyen mondat lehet akár poén is, vagy csak afféle „huhh, de fárasztó napom volt” típusú elszólás, de mégis… Szerencsére a lány, aki női szokás szerint rossz férfibe szeretett bele, még ma reggel is üzent, úgyhogy valószínűleg nem akart igazán meghalni. Ez megnyugtatott, de úgy éreztem, mégiscsak segítségre lenne szüksége. És mit tudok én tenni így, az Interneten keresztül? Csupa butaságot mondani. Hagyd azt a pasit, van még sok másik, nem érdemel meg az ilyen… Ha én lennék az életét eldobni akaró nő, ezek a mondatok semmit sem javítanának a lelkiállapotomon.