Tegnap péntek volt, tehát korán végeztem. Tekintettel a csodaszép időre, Dris folyamatos programban részesített, el is érte vele a célt, hogy ne nagyon gondoljak Bélára. Persze így is sokat, de csak egyszer tört rám a nagy szomorúság, kicsit el is pityeredtem. Dris először a Margitszigetre vitt. Arra jöttem rá, hogy nincs a világon undorítóbb kaja a vattacukornál. Nem is értem, hogy lehet ilyesmit árulni, EU-konform vajon? Gyerekkoromban mindig ott állt a házunk mellett egy ilyen árus, a Wartburg csomagtartójában volt a gépe, amivel ezt a ragacsos szart keverte, hurkapálcára. Akkoriban tömtem magamba, a télifagyival és a nyelvünkre szórva pattogó kólaízű porral együtt.
Dris aztán meghívott kajálni a Noa-ba, ami klassz, és fagyizni az Árkádba, ami csalódás volt. Egy piszok jó fagyizó volt ott korábban, hatalmas kelyheket adtak, igazi fagyikölteményeket. A méretük nem változott, de már nem csinálják meg olyan gusztán, és az íze sem az igazi. Kávés, babapiskótás, mokkalikőrös fagyiépítményt kértem, mint mindig, de otthagytam a felét. Aztán kacsintóművészeket és Charles Spears-eket néztünk a tévében, péntek este másra nem is vagyok képes.
Anyu csak beugrott hozzám. A tévében épp arról beszéltek, hogy aki Húsvét után kidobja a megunt nyulát, akár 2 év börtönbüntetést is kaphat. Ezen a híren annyit morog, hogy már legszívesebben kitessékeltem volna az ajtón. A péntek esti fáradtság az egyik legrosszabb érzés a világon, nem bírom, ha ilyenkor olyanokkal találkozom, akik felbosszantanak a nézeteikkel.