Story no. 2.: Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Fiatalon, váratlanul meghalt. Egy feleséget és egy 10 hónapos kisgyereket hagyott maga után. No meg ellentétes érdekeket. Az egyedül maradt fiatal anyuka kénytelen volt munkát vállalni, hogy el tudja tartani magukat, illetve el kellett költöznie a frissen, hitelre vásárolt házból egy szerényebb albérletbe, ami ugye szintén pénzbe kerül. Amíg dolgozott, a kicsire az elhunyt férj édesanyja vigyázott. A nagymamának, aki nehezen tudta feldolgozni fia elvesztését, teljesen szenvedélyévé vált az unokája, egész nap másról sem beszélgetett vele, mint hogy ilyen fantasztikus, meg olyan fantasztikus ember volt az apukád. A közben háromévessé cseperedett gyerkőc már szinte lexikonként tudta felmondani édesapja adatait, amivel teletömték pici fejét. Ez alatt a három év alatt az anyukája ebből nem vett észre semmit, mert munka után próbálta az életüket - a gyerek érdekében - minél inkább sínre tenni. Hamarosan megismerkedett egy férfivel, akivel össze is házasodtak, s elkezdték belenevelni a porontyba, hogy őt tekintse apukának. Aztán egy nap az óvónéni egy ártalmatlan kérdésre adott válaszból észrevette, hogy a gyereknél valami hatalmas kavarodás van, fogalma sincs, mit jelent az "apuka" szó, teljesen össze van zavarodva ezen a téren. Behívatta anyukát, elmesélte neki a tapasztaltakat, anyuka pedig ettől kezdve nem engedte, hogy a nagymama és az unoka kettesben maradjon. A nagymama pedig úgy gondolja, ez a pálfordulás azért következett be, mert a fia helyét átvette egy másik férfi, tehát most igyekszik megfúrni a friss házasságot, nehogy a fia emléke fakuljon. Amikor ezt a történetet hallottam, sokáig gondolkodtam, ki mit hibázott. Mindenki, és sokat. De mégis mindannyiuk viselkedése érthető valamilyen nézőpontból. Ide pedig azért jegyeztem le, hátha valaki számára tanulságul szolgál. Sosem lehet tudni.