Volt az életemnek egy időszaka, amikor a normálisnál több filmet néztem, s már egészen más szempontjaim voltak a kritikáim megfogalmazásánál, mint az egészséges mozinézőnek. Valószínűleg ebből az időszakomból maradt rám, hogy nem bírom, ha Hollywood (mert ez rájuk jellemző, akárhogy is) evidenciának tekinti, hogy én csakis az önző érdekből tömeggyilkoló főszereplőnek drukkolhatok, csak azért, mert egy világhírű színész játssza, vagy mert a jellemeket addig torzítják, amíg a rossznak szánt szereplőnek csak rossz, a jónak szánt szereplőnek csak jó tulajdonságai maradnak, legalábbis felületesen nézve, aztán ha gyorsak a vágások, úgy sincs idő elmélázni a részleteken. Darabokra kellett szétesniük 1000x látott kedvenc filmjeimnek, hogy rájöjjek, lelkem mélyén olyan elvetemült vagyok, hogy simán megsiratok egy főhőst, és gyűlölöm az ellenfelét, csak azért, mert az utóbbi 150 embert ölt meg, míg az előbbi csak 149-et.
A tegnap látott "A kárhozat útja" valami érthetetlen okból nem tudta elérni nálam, hogy a hatásvadász gépezet felülkerekedjen erkölcseimen. Még úgy sem, hogy Tom Hanks, Paul Newman és Jude Law gyilkolták halomra a szerencsétlen statisztákat. Mert ha apa kinyírja a fél világot, azzal csak "ételt szerez az asztalra", ám ha a családja az áldozat, az már aljasság. Nesze neked értékrend. Feltűnt már, hogy 100 amerikai filmnek legalább a fele elfogadtat velünk ilyesmiket? (Vagy például azt, hogy a rendőrség csak úgy hatástalaníthat egy bűnözőt, ha azt szitává lövi, mondjuk hátulról?) Sam Mendes-től amúgy is többet vártam az Amerikai Szépség után, nem mondanivalóban, inkább rendezésileg, de ez lehet az én hibám is. Egyébként meg nincs igazam, mert tuti, hogy van egy csomó kedvenc filmem, amiben gyilok a hős, de attól még ne mondjuk, hogy ez így helyes, és hurrá, és győzött az igazság, meg hogy megváltás, mert ilyeneket olvastam az "A kárhozat útjá"-ról szóló reklámcélú cikkekben.