Rohangálok, mint pók a falon. Holnaptól kezdődik az új élet, nagyon felemelő érzés, minden szarságot utoljára csinálok. Ráadásul egy lányzóval megosztva. Közben meg fura ez a nagy adatmentegetés, pakolászás, hiszen jóformán nem megyek sehova, csak pár szobával arrébb. Sok-sok téma kavarog a fejemben, de annyira felfokozott most a tempó, hogy nincs idegem leírni őket. Majd szép lassan csöpögtetem a történéseket.
Az mondjuk bánt, hogy elszalasztottam az utolsó találkozást Bélával. Illetve azt, amelyik nagy valószínűséggel az utolsó lett volna. A múlt csütörtökről van szó. Egész nap készültem, hogy megmondom neki, most talál itt utoljára. Aztán ahogy közelgett az érkezésének időpontja, egyre idegesebb lettem, és végül megfutamodtam. Munkaidő végén kilőttem magam, hazáig meg sem álltam. Este viszont már furdalt a lelkiismeret, ezt nem így kellett volna elintézni. Szidtam magam, hogy úgy viselkedtem, mint egy tini. Tegnap viszont egy kollega, ki tudja, miért, odabökte nekem, hogy ma reggel jön Béla a céghez pótórát tartani. Ez ismét felpiszkált bennem valamit, nem afféle romantikus, hanem egy nagyon felemás érzést, örömöt és idegességet, mert kaptam még egy esélyt arra, hogy tisztességesen közöljem vele, áthelyeznek, és nem lát többé itt. Aztán reggel bejöttem, és kiderült, hogy elaludt, vagy elfelejtette az órát, nem tudom. A tanítványai vártak rá egy ideig, de végül annyiban hagyták. Ilyen az én formám.