A könyv gyötrelmesen megrázó, miközben A. Gy. épp azokon a pontokon humorizál saját sorsán, aminél én már majdnem zokogásban török ki. Az első 100 oldalon vagyok túl, ami nagy szó, egyrészt mert nem olvasok túl gyorsan, másrészt szinte sosincs lehetőségem egy egész napot szánni egy könyvre, harmadrészt pedig - és ez a legfontosabb érvem - képtelen vagyok egyhelyben ülni és egy papírköteg irányába nézni hosszú órákon át. Kivéve, ha nagyon leköt, és olvasása közben úgy repülnek a napszakok, mintha másodpercek lennének. Kétszer törtem ki zokogásban a sztori közben, de akkor annyira szétestem, hogy muszáj volt egy kicsit mással foglalkoznom, nem láttam volna a könnyeimtől a betűket. A szimpla meghatódásnál ez sokkal több, úgy bőgök, hogy még jajgatok is hozzá, s többnyire nem tudom utólag sem, hogy mi fáj, a szerző életének borzalmai, vagy a saját poklomra való ráébredés.
Be kell ismernem - már az első betűk olvasása után be kellett volna -, hogy Anyám viselkedéséből is sokat megértettem a könyv segítségével, de ez nem könnyített semmin, pedig azt vártam. Talán egyszer kifejtem még részletesebben, most nincs hozzá erőm, vagy még nem állt össze a kép.