Látom a kollegáim arcán, hogy senkinek nem tetszik a hajam. Nekem ettől még igen, és végülis az én fejemről van szó, de mégis elszomorít kicsit, mennyire különböző az ízlésünk. Nyilván nem a 60 éves kolleganőm véleménye a mérvadó számomra, de ha az ember az élete nagy részét a kollegáival tölti, akkor rossz érzés, hogy a háta mögött összesúgnak: " Ez meg hogy néz ki." Bár a fő szenzáció még mindig egy ötvenen túli munkatársunk szájtetoválása, ami akkorára dagadt, mint egy ház, ráadásul herpeszes körben, és csak jajgat, jajgat, szívószállal tud enni, meg ilyesmi. Sajnálom szegényt, de közben annyira nem értem, miért van ilyesmire szükség... A Nők Lapja elindította a "természetes nő" akcióját (?), kampányát (?). Hogy mennyire természetes állapotban mutatják a képek a hölgyeket, azon lehetne vitatkozni, de mindenképpen jó ötlet felhívni a figyelmet erre a problémakörre, és egy kicsit a nem létező álomnőket bemutató magazinok ellen kampányolni. A múltkori eszmefuttatásom után megfigyeltem ezeket a modelleket, s arra jöttem rá, hogy szeritnem teljesen el tudja az ember különítani a magazinok/kifutók világát az élettől, anélkül, hogy törést okozna a lelkében, hogy ő nem olyan, mint... Nézegettem pl. Kate Moss képeit. Jó néhány cool fotó jkészült róla, jó ruhákban, érdekes pózokban, igazán esztétikus, de egy pillanatig sem szeretnék Kate Moss testalkatú lenni, szerintem épp akkor lennének komplexusaim, ha annyira csontsovány, és lapos lennék, mint ő. Ez nem kritika neki, minden elismerésem az övé, meg még néhány társáé, akik szuperül mutatnak a fotókon, de lehet, hogy ha egy suliba jártunk volna, nem érezném követendő példának sem az életmódjukat, sem a külsejüket.