Ezt a bejegyzést is péntek délután szültem meg:

Ha a munkahelyen törik el a mécses, annak súlyos következményei vannak. Az az alap, hogy mindenki úgy érzi, nem ő a hibás, hanem valaki más. Úgyhogy sírás után két és fél óráig fogadhatod a különböző pletyis kollegákat, akik nagyon is jól tudják, jobban nálad is, hogy ki okozta a törést a lelkedben. Aztán jönnek a vígasztalók is, bár általában csak rontanak a helyzeten, mert végül kibökik, hogy a sírás nyilván azért volt, mert neked gyenge az idegrendszered, és neked rossz napod van. Még csak véletlenül sem azért, mert ők b****gatnak. S ha sírás közben kiszaladt a szádon, hogy sok a munkád, az eset után órákig meredhetsz majd unottan az üres asztalodra, mindenki meg fog kímélni még a legegyszerűbb feladatoktól is. S ami a legrosszabb, hogy te tudod, ki vagy mi borított ki, s épp attól az illetőtől nem kapsz egy jó szót se. Miért van az, hogy én észreveszem magamon, ha feszültebb vagyok a szokásosnál, és felismerem, ha bal lábbal keltem, mások viszont nem látják be ugyanezt magukról? Ez a blogírás is most olyan hülyeség, mert ugyebár arra szolgálna, hogy kiírjam magamból, ami a lelkemet nyomja, de közben tudom, hogy az is olvassa, akihez nincs erőm odamenni, és jól beolvasni neki, vagy mittomén. Meg úgysem értené, tovább analizálná a helyzetet, míg végül kijönne, hogy csak és kizárólag én vagyok a hülye. Én pedig elhinném, mert paranoiás is vagyok, ő diadalittasan hanyadt dől székében, s nézi, ahogy kiballagok a szobájából, tekintetemet a földre szegezve, mintegy megszégyenülten.