Ezt a postot szombat koradélután írtam, de indokoltnak érzem, hogy csak késéssel közöljem, akkor, amikor már nem teljesen ez a helyzet:

Eszméletlen viharok dúlnak bennem. Most 100 %-ig biztos vagyok benne, hogy depresszióban szenvedek. Dris nincs velem, tőlünk 180 km-re élő barátait hívta össze egy kétnapos fiúbulira egy tőlünk 80 km-re levő helyre, mert most adódott erre lehetőség, és mert olyan ritkán van módjuk találkozni. Tehát a hétvégét külön töltjük. Tegnap óta tudom, hogy megint depressziós vagyok, ma volt időm végiggondolni, hogyan tudnám tartani magamat, ameddig lehet. Úgyhogy összeszedtem minden energiámat, és hasznos + kellemes dolgokra kényszerítettem magam. Pl. elmentem a DM-be bevásárolni, aztán masszázsra, bioboltba, stb. Közben egy könyvet is vettem, igaz, nem valami szépirodalmi művet, hanem a Brad és Jen című bulvárszagú, bizonyára nem sok valósághű elemet tartalmazó, ám depresszió ellen remek kis romantikus puhafedelűt. Beszereztem mindenféle kütyüt, ami takarításhoz szükséges, s rá fogom magam erőltetni, hogy ki is bontsam őket a csomagolásból. Jut eszembe, amikor LT-től visszakaptam a kölcsönadott Albert Györgyi könyvet, csalódott voltam, hogy azt mondta, szerinte ez nem depresszió, csak szimpla szomorúságérzet. Csalódott voltam, mert ha még ő sem érti meg ezt az állapotot, akkor mit lehet várni a nála sokkal kevésbé nyitott, toleráns, értelmes, stb. emberektől? Ha csak a tizedét átadhatnám annak, amit most érzek, rögtön rájönne, mekkora különbség van rosszkedvűség és depresszió között. Legutóbb 5 évvel ezelőtt voltam ilyen állapotban, azóta sem gyógyultam ki teljesen, de a legmélyebben akkortájt éreztem magam. Csak annyi a különbség, hogy abban az időben semmit nem tudtam az egészről, pedig édesanyámat már kórházban kezelték ugyanezzel, ám valahogy az emberek nem beszéltek ilyenekről, s fogalmam sem volt, mi a bajom. Az akkor 5 és fél éves kapcsolatomat is azért szakítottam végül meg, mert hetekig szinte folyamatosan bőgtem, s az akkori eszemmel úgy érezhettem, ennek a barátom az oka, ő nem tesz engem boldoggá. (Belegondoltam, hogy ha időben felismerem a betegségemet, és a barátom is megérti, mennyiben alakultak volna másképpen a dolgok.) Ebben is sokkal okosabb vagyok ma már, el tudom választani egymástól a két dolgot, nem Drist hibáztatom azért, ha nem érzem jól magam. Az más kérdés, hogy egy igazi társnak ilyenkor a barátnője poklának enyhítése lenne a dolga, vagy legalábbis meg kellene próbálnia, mégha a teljes felszámolás nem is rajta múlik.
Ha Albert Györgyinek egy egész könyv és profi írói képessége sem volt elég, hogy megértesse, a depresszió nem azonos a szomorúsággal, akkor nekem sem sok esélyem van arra, hogy sikerül jól megfogalmaznom, de azért megpróbálom. Azt nem tudom, mások milyenek, ha szomorúak. Én szomorú vagyok, ha elgázolt kutyát látok az úton, ha meghal valaki, ha szegénységet, betegséget látok, ha nem ismeri el a főnököm a teljesítményemet, rossz kedvet okoz, ha valakivel szándékom ellenére összeszólalkozom, vagy ha a sok pénzért vásárolt holmi két nap után tönkremegy, de akkor is szomorú vagyok, ha hosszú a tél, vagy ha Anyukám nem úgy reagál a dolgaimra, ahogy elvárnám tőle, vagy még ezer esetet lehetne mondani. Van úgy, hogy az ember lánya bal lábbal kel fel reggel, semmi sem sikerül neki, magára borítja a kávét, félreértik a mondatait, és ebből feszültség keletkezik, vagy lekési a buszt, villamost, metrót, aztán megbünteti az ellenőr, pedig életében először felejtett el lyukasztani, vagy szakadó esőben lefröcsköli a ruháját egy figyelmetlen autós, stb. Ezek mind-mind bosszantó, elszomorító dolgok. Amikor viszont depressziós vagyok, nem erről van szó. Ha belegondolok, semmi okom a panaszra, van egy rendes barátom, van fedél a fejünk felett, van pénzünk kajára, ruhára, szórakozásra, jó munkahelyem van, érdekes a munkám, rendesek a kollegáim, szépen süt a nap, és jól sikerült az ebéd is, amit főztem. Mégis, megyek az utcán, és a könnyeimmel küzdök. Valami rettenetesen feszít belülről, de akármit csinálok, nem sikerül levezetnem, kiadnom magamból. Idegesít, ahogy bemondják a híreket, ahogy eltévesztik az angol szavak kiejtését, ahogy a pénztáros az üzletben próbál rádumálni az új matricaragasztós akciójukra, ahogy az anyósom válogat a piacon a gyümölcsök közt, ahogy a főnököm tartja a kezében a mobiltelefonját, hogy a könyvesboltban művészeti alkotások kicsinyített mását árulják hűtőmágnesként (Sikoly hűtőmágnes, Mona Lisa hűtőmágnes, Utolsó vacsora hűtőmágnes - a könyvesboltból!), hogy mindenki sopánkodik a meleg miatt, és minden idegesít, de minden. Saját magam is. Aztán a pénztáros azt mondja: "Kérem, nyomja meg a zöld gombot, írja be a pin kódot, majd megint nyomja meg a zöldet!", és akkor én zokogásban török ki. S ha megkérdezi valaki, hogy mi a baj, vagy esetleg elkezd velem aggresszívkedni, hogy nehogy már hisztizzek itt egy ilyen apró semmiségen, akkor az még olaj a tűzre. Később persze szégyenlem magam, pedig nincs miért, hiába vagyok tudatában, hogy nem bántott senki, mégsem tudok máshogy viselkedni. Mindenki jót akar, de én legszívesebben leharapnám a fejüket. A depresszió tehát semmiképpen sem azonos a szomorúsággal, van, aki ilyenkor démonokat lát, vagy éppen semmilyen tevékenységre nem képes, nem takarít hónapokig, nem eszik, vagy éppen folyton zabál, nem tud aludni, vagy éppen ki sem tud kászálódni az ágyból, van, aki a munkába menekül, és van, aki képtelen egy tollvonást is elvégezni. Én az 5 évvel ezelőtti beteg időszakomban kitépkedtem a hajam. 22-23 éves fiatal, csinos lányként volt egy tenyérnyi kopasz folt a fejemen. Tudtam, hogy nem helyes, de képtelen voltam abbahagyni. S ami leginkább szemléltetni, hogy ez a betegség nem pusztán lehangoltság, az az, hogy a depressziós ember nem tűnik feltétlenül rosszkedvűnek. Vannak a kirobbanó, indokolatlan vidámságok is. Egyszer egy főnöknőm a nyakamba borult, és majdnem szájon csókolt pusztán azért, mert az irodaszerszállítóktól rendeltem neki egy rotring ceruzát. Rögtön tudtam, hogy depressziós, vagy legalábbis súlyos pszichés problémái vannak.
Ezt az egészet talán nem kellene a nyilvánosság elé tárnom, ám le kellett jegyeznem, és valamilyen szinten mások számára is elérhetővé kellett tennem. Arra az esetre, ha véletlenül (remélem, idáig nem jutok el) valamiben, valakiben kárt tennék, dokumentálva legyen, mi zajlott bennem egykor, meg a sanyarú gyerekkor, meg ilyenek. Azon vagyok, hogy mielőbb kikecmeregjek ebből az állapotból.