Pély Barnabással kapcsolatban: én meg azt nem értem, hogy lehet őt utálni. Korábban, a Megasztár előtt nem tapasztaltam, hogy közutálat tárgya lenne. Azóta, amióta a zsűriben nagyobb figyelmet kapott, rendszeresek a támadások irányába. Nálam egyébként elég régre nyúlik vissza a Barnabás iránti szimpátia. A United indulásakor volt egy viszonylag rövid időszak, amikor valami menedzseri melléfogásból Barnabásnak szőkére (fehérre?) festették a haját, és a zenekar tagjai azonos ruhákat viseltek, és kínosan angolosított nevük volt (Barney, Ron, Greg és Peet). Vicces volt. Elég hamar rájöttek, hogy bár sikerük van, nem ez az ő arcuk. Na de nem ezt akartam mondani, hanem hogy akkor, a karrierjük elején egyszer megláttam Pély Barnabást a 4-es vagy 6-os villamoson, és egyszerűen nem bírtam róla levenni a szemem. A dalaikat hallgatva már tudtam, hogy rendkívüli tehetség, de ott a villamoson valami egészen fura kisugárzása volt, ami megragadott. Innentől kezdve extra figyelmet kapott tőlem. Akkor még csak 1-2 fellépésüket láttam, a kezdeti időszakban, mint sok más kezdő együttes, sok olyan felkérést kellett elvállalniuk, ami nem volt megfelelő színvonalú, így hiába tetszett, amit csináltak, más zenekarok koncertjeinek lettem rendszeres látogatója. Aztán, amikor Drist megismertem, és kilábaltam a depresszióból, direkt igyekeztem vidám dolgokra koncentrálni, sok programot csináltunk. Nem szándékosan, de rendszeresen a United-ba botlottunk. Az áttörést két koncert jelentette, az egyik a Zöld Pardonban volt, a másik a Pecsában, ahol a rettentő hideg ellenére, szabadtéren, alig 30-40 néző előtt akkorát örömzenéltek, hogy az csúcs. Utána már nem volt megállás, minden koncertjükre elmentünk, amit Budapesten rendeztek, még a teljesen kieső kerületekbe is, ahonnan aztán éjszaka borzasztó nehezen jutottunk haza. Közben felfedeztük magunknak a többi zenekarukat, így rendszeresen eljártunk a Road Kill Café és a Jazzpression koncertjeire is. Mára már válogatósabbak vagyunk, jobban szelektálunk a koncertek között. Bár a közönség jelentős része a kereskedelmi rádiókból ismeri a zenekart, és az alapján ítéli meg, mi hamar rájöttünk, hogy a United nem a nagy színpadokon érvényesül igazán, bár ennek némiképp ellent mond a ZP és a Pecsa-beli koncert, de általánosságban akkor is így van. A klubokban, vagy szűkebb körökben rendezett bulik ütnek igazán, ahol nem a rádióhallgató, hanem a jazzre vagy a zúzósabb számokra is fogékony közönség van jelen.
A Unitedban sok olyan megvan, ami nekem bejön... Felhőtlenül vidám leszek tőle, nagyon tehetséges zenészekből áll, van humor és agy az egyébként főleg bulizásra kitalált számok szövegében. Konkrétan Barnabás az egyik legjobb magyar énekes, akit eddig hallottam. Hazug lennék, ha elhallgatnám, hogy pasiként is az esetem, de ez tényleg mellékes, emiatt aztán nem fagyoskodnék éjfélkor a puszta szélén. Amit a színpadon művel, az úgy tetszik, ahogy van, de más is közrejátszik. Méghozzá az, hogy nagyon érzem a személyiségét. Nem mondom, hogy hasonlóak vagyunk, mert hol vagyok én tőle, de ő képviseli azt az életstílust, ami nekem szimpatikus. Egy kozmopolita srác, aki nyitott, modern, haladó szellemiségű, de nem ész nélkül, hanem igen stabil értékrendre alapozva követi a trendet. Ha valamiről nyilatkozik, szinte kivétel nélkül egyetértek vele. A Megasztár zsűrijében is ő az, aki az én véleményemet mondja ki. Ez csak 1 vagy 2 alkalommal volt máshogy. Sajnos sokan félreértik, még nem jöttem rá, hogy miért látnak benne ellenséget. A múltkori koncerten az jutott eszembe, hogy nagy valószínűséggel ő már olyan marad nekünk, mint Anyunak Szörényi Levente. Elmegyünk a 10. búcsúkoncertjére is, amikor már pocakos, alkoholista, és életunt 65 éves lesz.
