Tíz évvel ezelőtt, friss érettségivel a kezemben, és hatalmas lázadással a szívemben kerestem helyem a világban. Akkoriban a ruhatáram fekete, szürke és sötétbarna, combközépig lógó, bő pulóverekből állt. A hajam majdnem a fenekemig ért, rendkívül visszahúzódó, túlságosan szerény voltam, már-már hülyeségig terjedően megalázkodó. Közben viszont nonkomformista, és öntörvényű. Valamint súlyosan depressziós, de ezt akkor még nem tudtam. Abban az időben ismertem meg egy fiút, aki Dris után a második legfontosabb férfi lett az életemben. 1995. szeptemberétől közel 6 évig nyúztuk egymást, valami nagyon szoros kötelék volt közöttünk, mégis, ahogy haladt előre a kapcsolat "se vele, se nélküle" viszonnyá alakult. Az utolsó 1 év már úgy telt, hogy pár hét járás után hol az egyikünk, hol a másikunk szakított, aztán egy-két nap elteltével mindig nyúltunk a telefon után, és hívtuk egymást. Ma már erről is tudom, hogy a depresszió hordaléka. Az egyik legemlékezetesebb szakításunk ma már viccesnek tűnik, s ha jobban belegondolok, tökéletesen mintázza az egész kapcsolatunkat. Úgy történt, hogy a srác eljött hozzánk délután kettőkor, zsebében két jeggyel az 5-kor kezdődő Harcosok Klubjára. Kettőtől négyig tartott a szakítás, vallomások, vita, sírás, búcsúzkodás, aztán 5-kor beültünk együtt a moziba megnézni a filmet.
Na, de ez már valamikor 1999. végén, vagy 2000. elején lehetett. Menjünk vissza az 1995-ös évhez, amikoris friss érettségivel úgy gondoltam, én sem továbbtanulni (ezt két hónap múlva megszegtem), sem "nyolctólnégyig" mókuskerekezni nem akarok, úgyhogy direkt főnökmentes melókat vállaltam. Hajnali újsághordás, újságos bódéban eladói, szórólaphajtogatós, fogkrémcsomagolós, stb. munkákat, és ha csak egy kis dolog nem tetszett, már fel is mondtam. Az akkori munkáim alig tartottak néhány napig, hétig. Mondjuk az újsághordás kivétel, mert azt ahhoz képest, hogy milyen kemény meló, egészen sokáig bírtam.
A depresszió, és a rengeteg szorongás és útkeresés dacára azt mondom, szép időszak volt az. Talán azért, mert belső, úgynevezett álomvilágot alakítottam ki magamnak. Állandóan moziba jártam, szinte mindent megnéztem. Előfordult olyan, hogy a Pesti Est bontás rovatában csak 3 film szerepelt, amit nem láttam. Ha akadt egy kis szabadidőm, leveleztem, cikkeket írtam, akkoriban könnyűzenei lexikonként is használható lettem volna, és ha maradt idő, akkor videón megnéztem még néhány filmet. Társadalmon kívüliekkel barátkoztam, és pszichológiai tanulmányokat olvastam. Hát, mit mondjak, nem is voltam valami népszerű. Sem otthon, sem a suliban. Úgy is mondhatom, hogy nem értett meg a világ. Kiépítettem a saját kis világomat, amelyben jelentős szerepet kapott Björk, Sinead O'Connor és Ethan Hawke. Ethan olyannyira, hogy a premier napján rohantam a moziba megnézni a legújabb filmjeit, aztán újra, és újra, és még videón is (Mielőtt felkel a nap, Holt Költők Társasága, Nyakunkon az élet, Életben maradtak, stb.). Ma már kicsit megmosolyogtató, hogy akkoriban másfél év késéssel érkezett meg a magyar mozikba a Reality Bites (Nyakunkon az élet), de mégis pont jókor, hiszen épp azt az időszakomat éltem, amelyről a filmben szereplő fiatalok élete is szól. A remek rendezés az akkor még szinte ismeretlen Ben Stiller-nek köszönhető. E. Hawke pedig a zsíros hajával, csapzott külsejével, és flegma stílusával pont azt fejezte ki, ami én voltam. Uzsipénzemből összespóroltam a soundtrack-jét tartalmazó CD-re. Még rajta van az ára, 2.340,- Ft-ba került. (Most vettem észre, hogy az egyik mellékszerepet az akkor tök ismeretlen Renée Zellweger játszotta). Rongyosra hallgattam, több dal szövegét meg is tanultam, sok hasznát vettem később az angol tanulásánál. Poén nincs, egyszerűen csak jó volt most felidézni azt az időszakot, és évek után újra meghallgatni az albumot. A lemez és a film is nagy kedvencem a mai napig, előbbi főleg azért, mert a rajta található 14 dal 14 különböző stílust képvisel, ami némi áttéttel szintén a lelkivilágomat fejezi ki.
Kiválasztottam róla két számot (nehéz volt), amelyeket betettem a blográdióba is. Ha egyáltalán hallgatja még valaki. Az Ethan Hawke által előadott dal mellett a különleges jellege miatt döntöttem. Tíz év telt el, de még keresem a megfelelő jelzőt az előadásmódjára. :) Olyan érzés hallgatni, mintha smirglit húzogatnának a gerincoszlopomon. Nem mondom, hogy rossz, csak hát... nem jó.
