Nem tudom, mi van velem. Gondolkodás nélkül belementem, hogy temetőzzek Anyuval. Temető... Anyuval... tényleg nem értem magam. Még a mécses- és virágvásárlást is magamra vállaltam, s türelmesen bandukoltam vele sírtól sírig, hallgatva a sosem ismert rokonaink történeteit. És mégcsak nem is esett rosszul. Rólam tudni kell, hogy nagyon lázadó tinédzserként már megvívtam a harcot a családommal, s nagy nehezen lenyelték, hogy nekem a temető nem jelent semmit, nem akarok egy földkupachoz járkálni, gereblyézni, virágot vinni. Anyukám a mai napig nem érti, miért. Azt hiszi, érzéketlen, szeretetnélküli ember vagyok, aki ha nem jár ki a sírokhoz, akkor egyben le is tojja a halottait. A valóság ezzel szemben az, hogy nekem az Apukám, a Nagymamám nem az Újköztemető X. parcelláját, hanem egy nyaralás, egy mély beszélgetés, egy sütemény vagy éppen egy nagy csalódás emlékét jelenti.