Amikor néhány hete elmeséltem Zsuzskának, hogy elkezdtem pszichológushoz járni, örült, de hozzátette, kicsit aggasztja, hogy annyira feldobottan beszélek róla. Úgy képzeli, hogy egy jó pszichoterápiától piszkosul rosszul kellene lennem. Na, most elérkezett ez az időszak. Gyötrő, borzalmas dolgok kerülnek szóba, a tegnapi alkalmat végigbőgtem, de ez biztos jó, mert a ház előtt várt rám Dris, és amikor kijöttem, azt mondta, sugárzik rólam a felszabadultság.
Konkrétumokat nem mesélek, mert egyrészt félig-meddig eltiltottak a kibeszéléstől, másrészt pedig olyan érzések kavarognak most bennem, amelyek még nem értek mondatokká. S tegnap elfogott a rettegés is, mennyire kavarhatja fel az életemet, ha a doktornő feltár valami olyat, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve, és ami nem szeretnék lenni. Mondjuk kiderül, hogy ufonauta vagyok, vagy mondjuk jeti, esetleg Napoleon reinkarnációja (úgy hívják?). Hogy tudnék egy ilyennel együttélni? Az az igazság, hogy gyanús nekem a pszichodokim, mert ha van egy feltételezése, akkor onnantól nála két kategória létezik: beismerem, hogy igaz, vagy azért tagadom, mert igaz. Tehát jeti vagyok. Slusszpassz, kérem, fáradjon a kasszához!