Az azért felháborító, hogy az ultrahanghoz szükséges kenceficét nekem kell megvennem és bevinnem a kórházba. Mégis miért fizetem a tb-t? Az ajtón egy matrica: Az év kórháza 2005. Ott ül a folyosón egy csomó idős néni, kezükben szorongatják a kis kenőcsüket, és várják, hogy szólítsák őket. Azon gondolkodtam, ők mennyit dolgoztak már azért, hogy idős korukra megkapják a nekik járó egészségügyi ellátást. Erre most a fájós lábukkal (sokuk bottal vagy mankóval közlekedik) mehetnek a gyógyszertárba és a kis nyugdíjukból megvehetik maguknak a kezelésükhöz szükséges cuccokat. Akkor legalább ne kellene a tb-t fizetni, de komolyan. Az egészségpénztárba befizetnénk a lóvét, vagy nálunk maradna, és akkor vennénk elő, amikor szükséges, a kórház meg fizetős lenne, ki lenne függesztve, minek mi az ára, akkor legalább tudnám, mi mire megy, és az a szolgáltatás megéri-e nekem. Ha nem, akkor elmennék a másik intézménybe, ahol jobbak a körülmények. Piaci alapokon működne az egész és számlát kapnék, az legalább korrekt lenne. Végülis így is fizetni kell mindenért. A kenőcsért, amit ránk kennek, az orvosnak azért, hogy foglalkozon velünk, mégis mindig elégedetlenül és gyógyulatlanul távozunk a dokitól. A kórházi mosdókban nincs wc-papír, szappan, kézszárítási lehetőség. A koszt ehetetlen és kötve hiszem, hogy egészséges. Anyukámnak az életmentő gyógyszerét is nekünk kellett utána vinnünk, mert a kórházban nem volt. Ha későn érünk be vele, ők nyilván mossák kezeiket. Az egészségügy helyzete több, mint tragikus.