Köszönöm, hogy szorgalmasan szavazgattok, s ezzel segítetek nekem. Az elmúlt egy hétben a blog átvette az életem szerepét. Épp fordítva van, mint korábban, azaz itt kapok sok szeretetet, az életemben viszont csupa csalódás ér. Az utóbbi hetekben három jó barátomnak tartott személyben is csalódtam. Részben emiatt elég rossz hét áll mögöttem, jöhetne végre a lelki tavasz. Felpiszkálódtak bennem dolgok, amelyekre nem jött válasz, nem tudtam lezárni őket. A legrosszabb, hogy tegnap előszülinapom alkalmából összejöttünk Rienékkel, és nagyon furák voltak. Még nem dolgoztam fel teljesen, de a lényeg, hogy kiszekáltak a világból. A szülinapi vacsorámon. Hát, nem tudom... én eddig azt hittem, mi jóban-rosszban együtt vagyunk. Ma reggel rámtört az az érzés, ami csak nagyon rég. Reggel egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy képtelen vagyok bemenni a munkahelyemre, és beszélgetni az emberekkel, mosolyogni a szobatársaimra, stb. A legrosszabb időszakomban fordult csak elő ilyesmi. Hétfőn karikás, kialvatlan és kisírt szeműnek lenni amúgy sem elegáns, ilyenkor a kollegák élből sajnálnak, ha nem is tudják, mi történt. Tehát már eleve görccsel a gyomromban vonszoltam be magam az irodába. És... behívott magához a főnököm, akiről a múltkor írtam, hogy azt gondolta, azért betegedtem meg, mert nem bírom a munkát, és az akkor nagyon rosszul esett. Behívott, leültetett, és elmondta, hogy idén majdnem a legmagasabb fizetésemelést én kapom. Talán nem kell mondanom, nem számítottam erre, olyan arcot is vágtam, mint aki meglepődik, mert tényleg. Erre azt mondta, a múltkorit inkább dicséretnek és ösztönzésnek szánta. Háááát, most vagy én bolondultam meg, vagy nem tudom, mi van.