Szülinapom ürügyén az elmúlt hetekben vendégül láttam kis lakásunkban, kis családunkat, kis csoportokra osztva. 4 alkalommal vasaltam terítőt, políroztam a helyiségeket, vásároltam és készítettem az ételeket... és öltöztettem díszbe a szívem. S most, hogy a negyedik turnus is távozott, összegeztem az egészet. Hát, semmi értelme nem volt. Hacsak az nem, hogy most koncentráltan érezhettem irántam való szeretetük abszolút hiányát. Ez a felismerés ugyan nem új, és elég szomorú is, de nem kell sajnálni, én most kimondott megkönnyebbülést érzek. Elmúlt például az örök lelkiismeret-furdalásom, hogy talán túl keveset adok nekik. Pedig épp ellenkezőleg, én a lelkemet is kitettem mindig, ők meg semmit sem viszonoznak belőle. Az önzetlen szeretet pedig ritka és rövid távú, de nálam élt egy jó ideig. Még Rienben is csalódnom kellett, nem ért meg, nem szeret engem úgy, ahogy szeretném. Kár volt beléjük eddig is az a sok erőfeszítés.
Ma Anyuék voltak itt. Késtek másfél órát, aztán megkajáltak, és már el is húztak. Szép ajándékokat kaptam, azt el kell ismerni, de talán nem ez lenne a lényeg. Tegnap voltam fodrásznál, nagyon dög most megint a hajam, és vettem egy új tavaszi kabátot, hozzá egy fasza cipőt, nagyon elégedett voltam, de ők csak fikázták. Meg minden mást is. Legalábbis Anyu. Tisztában vagyok vele, hogy egyáltalán nem értenek hozzá, hogy pocsék az ízlésük, és el vannak maradva, de akkor is rosszul esik, hogy amit én veszek, azt rendszeresen lefikázzák. Bezzeg Anyám 100-as boltból vagy a turkálóból származó kacatjaiért oda kellene lennem. Na, mindegy, nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy a családom 90%-a irányából semmiféle szeretetet nem érzek.
S akkor hadd írjak róla, hogy ma meglepődtem saját magamon. Olyan rucit állítottam össze, hogy nem hiszek a saját szememnek. Vettem egy 60-as évek retro tavaszi kabátot, combközépig ér, karcsúsított, elegáns, fehér az egész, de a varrások mentén ciklámen és türkiz zöld csíkok vannak rajta. (Nekem Audrey Hepburn-t idézi, Anyám szerint a Május 1. Ruhagyárban a takarítónők munkaruhája volt ilyen. Jó dolguk lehetett.) Első látásra beleszerettem, de küzdenem kellett érte, Biatorbágyról egészen a Duna Plazaig mentem, míg a megfelelő méretben meg tudtam vásárolni. Nagyon örültem neki, de kezdődött a következő gond: a szokatlan színek miatt, meg úgy amúgy is, kellene hozzá cipő. Csak nőies, romantikus, zöldes vagy rózsaszín cipőt tudtam hozzá elképzelni, de hiába jártam (jártuk) a boltokat , valahogy nem találtam olyan darabot, amit szívesen felvennék, és a kabáthoz is illik. Amikor Dris egy deszkás bolt kirakata előtt megállított, és rámutatott egy élénk pink és keki, hatalmas virágokkal díszített deszkás sportcipőre, először lehülyéztem, hogy 'óóó, nem érted? Nőies, romantikus, finom, letisztult cipőt keresünk?'. Aztán már nem tudom, hogyan kerültem be az üzletbe, de a cipő és a kabát annyira dögös együtt, hogy megvettem.
Szeretek vásárolni, szeretek öltözködni, szeretem a külsőségeket, a vizuális élményeket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden vackot összevásárolok, amikre nincs is szükségem. Ugyanaz igaz erre is, mint az ételekre, azaz a minőségre megyek, nem a mennyiségre, határt pedig a pénztárcám szab.