A pszichodoki feladatba adta, hogy rendszeresítsek egy füzetet, amibe beleírom azokat az engem foglalkoztató dolgokat, amiket nincs idő akkor megbeszélni, amikor éppen felvetődnek, ám később elsikkadnának. Egyre gyakoribb ugyanis, hogy 3-4 órányi témával megyek hozzá, de csak 60 perc áll rendelkezésre, aztán mire eljön a jövő hét, a maradékhoz újabb 3-4 órányi téma adódik. Szóval füzetbe kellene írogatnom, de én inkább ide, ha már van ez a blog. Sok dolog foglalkoztat. Többek között az, hogy a rémálmaim, amelyekben szörnyek és termetes rovarok elől menekülök, már jó ideje átváltoztak elemezhetőbb, de továbbra is felzaklató álmokká. A képtelenebbnél képtelenebb sztorik középpontjában főnökökkel, barátokkal, régi szerelmeimmel vagy az ő szüleikkel való konfliktusok állnak. Ezek biztos nem véletlenek. A dokival elemezgetjük is rendszeresen, s teljesen logikus önismereti tanulságok jönnek ki. A legtöbb álmomban magam vagyok az összes szereplő, hiába van ott 1-1 tényleges ismerősöm, tulajdonképpen mindannyiuk én vagyok. A szigorú erénycsősz, aki leszid engem, s megmondja, hogyan kellene viselkednem, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A közömbös, aki ugyan ott járkál körülöttem, de tudomást sem vesz rólam. Az ösztönlény, aki azt csinál, amit akar, mégha ezzel meg is bánt engem, és az is én vagyok, aki e három között téblábol, nem tudva, hova is húzzon igazán, kivel azonosuljon. Nagyon, nagyon érdekes, és egy csomó új gondolatot indított el. A minap jöttem rá például, egy véget érni látszó barátság zárónak látszó beszélgetéséből, valamint egy munkahelyi jelenetből és a pszichodokimmal történt dumcsi után, hogy az önbizalmam a béka feneke alatt van. Amúgy sem gondoltam nagyon másként, hiszen gyakran szorongok és bizonytalanságaimtól megőrül a környezetem, de közben magabiztosnak próbálom mutatni magam. Van olyan ismerősöm, aki szerint túlságosan is az vagyok, és ez már azt jelenti, hogy bizonyos helyzetekben jól kompenzálok. Viszont jobban megnézve olyan a szitu, hogy amíg az önbizalmamat, illetve önismeretemet nem hozzuk megfelelő szintre, addig más területen sem tudunk jelentős sikert elérni. Többes számban beszélek, mert a doki nélkül nem tudnám végigcsinálni, de azért mindketten tudjuk, hogy a munkát nekem kell elvégeznem, ő "csak" lök rajtam, amikor elakadok. Márpedig az gyakori.
A fő gond az, hogy bár mindig is volt bátorságom a magam útját járni és kilógni a sorból, ezzel egyidejűleg az ellenkezője is igaz rám, vagyis sok stresszt okoz, hogy amikor kedvem szerint csinálom a dolgaimat, utána azon gyötrődöm, vajon ki mit gondol, utálnak-e, s ebből kialakul, hogy állandóan meg akarom magyarázni, mit miért csinálok, mi miért tetszik, mit miért választok, stb. Agyon stresszelem magam azon, - csak hogy egyet mondjak, - hogy az emberek mit gondolnak az öltözködésemről, de ha megtudnám, hogy nem tetszik nekik, akkor nem változtatnék, mert magamat adom, s nem érdekel, hogy egy penészvirág kolleganőm vagy egy konzervatív rokonom mit gondol. S közben saját paranoiákat gyártok, s valószínűleg ezek tényleg csak parák, a környezetem nem is foglalkozik annyira a dologgal, mint gondolom, és nem is fordul meg a fejükben olyasmi, amit én nekik tulajdonítok. Az elmúlt napokban többször is kiderült, hogy ez az elméletem igaz, s tényleg csak én stresszelem ezzel magam. De nem lehet könnyen változtatni rajta, mert ez a beidegződésem mindent áthat. Miközben szeretek egy embert, és elfogadom, tetszik, tisztelem stb., gyakran azon izgulok, hogy mások megszólják. Idétlen szituációkba kerülök ezáltal, pl. kerülöm azokat az alkalmakat, amikor be illene mutatnom egy új embernek az ismerőseim közül, vagy amikor meg kellene kérdeznem, ki mit gondol róla. S tényleg ez van mindennel. Ajánlok valakinek egy filmet, de ha elmegy a moziba megnézni, szétparázom magam, hogy vajon tetszik-e neki, és amikor újra találkozunk, kerülöm a témát egy kicsit, nehogy kiderüljön, hogy ő nézhetetlennek tartja. Mert akkor biztos hülyének tart majd engem, amiért nekem tetszett. Ha viszont kiderül, hogy tényleg nem tetszett neki, akkor azt is gondolom, hogy ez az ember nem érti, nem érzi, amit kell, tehát igazolom magam számára, hogy nekem van igazam, ám közben azt hiszem, hogy már nem szeret annyira, mert egy neki nem tetsző filmre küldtem el. Azért nem hibbantam ám meg. Amikor ezt mesélem, nevetek magamon, hogy milyen lökött tudok lenni, de a mindennapokban sok energiám megy el ilyesmikre. A dokim szerint önmagában ez a tulajdonság nem okozna nagy problémát, ha megalkudó lennék, és próbálnék olyan ruhát, olyan fiút, olyan frizurát, olyan mindent választani, amiről tudom, hogy az ismerőseim ízlésének is nagyjából megfelel, és még számomra is vállalható. De közben elég erős a szabadságvágyam, és nem hódolok be a tömegízlésnek. Ez jó, mert így könnyebb az önismeret megszerzése, ugyanakkor rossz, mert minden pillanatban örlődök a két véglet között. S mindennek az oka az, hogy a szüleim, különösen az Anyukám egész életemben elégedetlen volt velem. Soha nem volt neki jó, amit csináltam. Akármibe kezdtem, mindenre azt mondta, ahhoz nincs tehetségem. Akárkivel jártam, az sosem volt jó neki. Amikor rövid hajam volt, az volt a baja, amikor hosszú, akkor meg az. Amikor slamposan és szürkén öltözködtem, amiatt szégyenített meg mások előtt, amikor viszont elkezdtem színesen öltözni és érezni a trendeket, akkor meg azért piszkált. Naná, hogy kialakult bennem az a reflex, hogy akárhogy döntök, akármit választok, azt rögtön, még az Anyám véleménye előtt le is fikázzam saját magamnak. Na, ezen kezdtünk el dolgozni az elmúlt alkalmak során a pszichológussal.