A nap poénját tulajdonképpen inkább sírni tudnék, mint nevetni, csak sajnos már azzal sem tudom megváltoztatni a történteket. Jött hozzám egy hölgy tárgyalni, s mint kiderült, nagyon gyengén lát szegény. Nekiment a bazi nagy fénymásolónknak, és amikor rámutattam a székre, hogy foglaljon helyet, nem találta, hogy hova is ülhet le. Mondta is, hogy tegyem oda a papíron az ujjamat, ahol alá kell írnia, mert rosszul lát. Nagyon sajnáltam szegényt, főleg, hogy egy tündéri, mosolygós, rendkívül barátságos ember. Amikor végeztünk a megbeszéléssel, készségesen végigkísértem a folyosón, vigyáztam rá, kinyitottam neki az ajtót, és mivel a tárgyalásunk a magas irodaépület legfelső emeletén volt, hívni akartam neki a liftet. Csakhogy hiába nyomtam a hívó gombot, ahogy elengedtem, a fénye elaludt, és hallottam, hogy a lift meg sem moccant irányunkba. Sokszor egymás után megpróbáltam, de ugyanez lett az eredmény. Nagyon sajnáltam, de közöltem a hölggyel, hogy sajnos a lift nem jön, valaki biztos kitámasztotta, úgyhogy a lépcsőn kell lemennünk, de ne aggódjon, karoljon belém, lekísérem. Vehemensen tiltakozott. Akármennyire erősködtem, ő még erőszakosabban mondta, hogy nem kell kísérgetnem, le tud ő menni egyedül is. Eljött az a pillanat, amikor már megsértettem volna, ha tovább erőltetem a dolgot, ezért odavezettem a korláthoz, hogy legalább abba tudjon kapaszkodni, és néztem utána, ahogy elkezdett lelépdelni a lépcsőn. Aztán órákkal később egyszer csak rám tört a felismerés, hogy rossz gombot nyomtam a liftnél, hiszen a legfelső emeletről feljebb már nem lehet menni. Áááá, amikor erre rájöttem, majd' falba vágtam a fejem.