Életem legborzalmasabb álmát láttam ma éjjel. Dris haldokolt a kezeim közt. Úgy kezdődött, hogy hörgött, aztán nem kapott levegőt, és végül valami véres belsőséget hányt. Közben elvesztette az eszméletét, én meg pánikba estem. Hívni próbáltam a mentőket, de közben tudtam jól, hogy mire kijönnének, már késő lenne. Meg hogy ezt nem tudja egy injekció vagy egy tabletta megoldani. Nem tudom, mi lett az eset vége, mert Dris ébresztgetni kezdett. Állítólag túl szaporán vettem a levegőt, és nem tudott tőlem aludni. Annyira durva élmény volt, hogy utána még sokáig remegett az egész testem, és végül sírva fakadtam. Megkérdeztem tőle (igen, az éjszaka közepén), hogy jól érzi-e magát mostanában. Egyáltalán nem tartotta furcsának, hogy ilyeneket kérdezgetek tőle két alvás között. Alig várom a pszichodokis napot, kíváncsi vagyok ugyanis, hogy mit jelent ez az álom, s miért kell nekem éjjel ilyen szörnyűségeket átélnem. Mert az biztos, hogy valami tanulság ebben is van. Mindenesetre arra már most jó volt, hogy jobban értékelem Drist, rájöttem, mennyire nem akarom elveszíteni. Az utóbbi időben mindketten feszültebbek voltunk a korábbinál, s többször vitatkozunk apró hülyeségeken. Oda kell figyelnünk, hogy ne őröljük fel magunkat ilyeneken.
Egyébként örök parám ez a rosszullétesdi. Annyiszor gondolkodtam már, mi lenne, ha mondjuk Dris hirtelen rosszul lenne. Biztos nevetséges, de többször elmotyogtam már magamban, hogyan mondanám el a telefonban a diszpécsernek a címet, hogy minél kevesebb legyen a felesleges duma, és minél könnyebben megtaláljanak minket. S mi van, ha nem érnek ki időben? Vagy kijönnek, de nem tudnak segíteni, esetleg a kórház felé elakadnak a dugóban... Brrr.