Most olyan különleges helyzetben vagyok, hogy a környezetemben többen is megértenek ebben a nehéz szituációban. Ritkaság. Zsuzska váratlanul elhívott kávézni, s ahogy lenni szokott, megvitattuk a világ dolgait. Nem tudtam sokáig magamba tartani a dilemmámat, bár ismerve az ő kiegyensúlyozott párkapcsolatát, arra számítottam, hogy minimum lehülyéz. De nem. Tisztára megértett, s azt mondta, hiába nem történnek vele ilyesmik, teljesen átérzi, amit mesélek. Hozzátette, ez a szeretetből és az elfogadásból fakad. Nem tudtam, hogy hallgassak, s élvezzem ki, amit mond, vagy árasszam el köszönetemmel. Aztán a pszichodoki következett, akivel még ilyen világos beszélgetést nem is folytattunk soha. A téma adott: hapsik, ahogy ő mondaná. S nem voltak értelmezhetetlen lelki bugyrok meg hasonlók. Tanácsot természetesen nem adott ő sem, más sem. Nekem kell megvívnom a csatáimat. De legalább tudom, nem vagyok egyedül.
S természetesen a sor végén (más szempontból a legelején) itt van Dris, aki mindent összevetve a világ legjobb arca, még egy ilyen nem lesz, aki így szeret. S mégis, olyan bizonytalan minden. Ülünk egymással szemben az étteremben, mondjuk a magunkét, s pontosan tudjuk, mit érez a másik, mi motiválja, mitől szenved. Mégis fájdalmat okozunk egymásnak.