Péntek délután határozottan kijelentettem, hogy én soha nem fogom megnézni az A Da Vinci-kódot. Aztán szombat este megnéztük az Ex-szel, akinek ez lmarad a blogneve is, így nagy kezdőbetűvel, az ő ötlete alapján. A film olyan volt, mint gondoltam, vagyis szar. Unalmas, hatásvadász, s sajnos a legrosszabb jelenetekkel kezdődött, így nálam már elég mélyről indult. Amikor Audrey Tautou tolat a Smarttal ezerrel, majd pont átfér a két mozgó teherautó vagy mi között, az betette nálam az ajtót. Tom Hanks és Tautou amúgy is azt hittem, el fognak aludni a film közepére, egyedül Ian McKellen ért valamit az egészben. Arról nem is beszélve, hogy ha reggel ott állnék a ruhásszekrény előtt, és ki kellene választanom, hogy milyen cuccot rántsak magamra a világ megmentéséhez, akkor valószínűleg én is szűk szoknya és magassarkú cipő mellett döntenék... Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mivel nem olvastam a könyvet és vallástörténeti ismereteim is meglehetősen hiányosak, akadt 1-2 részlet, amit nem értettem a film során, de azért a nagyja megvolt, és a vége is, szóval szerintem nem emiatt nem jött be. S az is hozzátartozik, hogy volt 1-2 tényleg érdekes jelenet, pl. amikor Ian McKellen az Utolsó vacsorát elemzi, az mind tartalmában, mind a filmbeli megvalósításában tetszett.
S közel 30 évesen jöttem rá, hogy egy kapcsolat bimbózó időszakában nem érdemes moziba menni, hacsak nem tök üres a nézőtér, ugyanis olyankor még túlságosan egymásra figyelünk. S ezen most elsősorban nem szexualitást, csak egyszerű érdeklődést kell érteni.