Az egyedüllét nem nekem való. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni vele, legalábbis egy bizonyos "mennyiség" után. Onnan tudom, hogy alaposan kipróbáltam. Valahogy úgy történik, hogy elkezdek egyedül lenni, s ez felbosszant. Azon kezdem el törni a fejem, hogy felhívhatnám X-et, átmehetnék Y-hoz, vagy elcsalhatnám sütizni Z-t, de igazából egyikükhöz sincs kedvem. Aztán eszembe jut, mennyiféle elfoglaltságra áhítozom, amikor éppen nem vagyok egyedül vagy nincs szabadidőm. A képzeletbeli listámról bármikor elő tudok rántani egy-egy álmot, megtöltendő az üresjáratokat. Mert mindig lehet valami hasznosat csinálni, pl. nagyon szeretném elsajátítani végre az angol nyelvet, vagy megtanulni a fejmasszázst, szépítgetni a lakást, átrendezni az életemet, szoborszerűre sportolni a testem, meg hasonlók. Aztán a vége mégis az, hogy nincs kedvem. Vagy inkább egyedül nincs kedvem. S azon veszem észre magam, hogy már megint sokadik délutánomat töltöm a pornóoldalak vagy a chatszobák társaságában. Pedig nem jó. Pedig csak unalmamban. Pedig nem is unatkozom, mert annyi mindent tudnék csinálni... csak éppen nem csinálom. Később pedig azon siránkozom, hogy megint elment egy nap az életemből, s hogy a halálos ágyamon mennyire fogom siratni az elvesztegetett időt. Ma mondjuk pont nem ez van, mert kirúgok a hámból: fogorvosi rendelőbe megyek, elkísérni, megvárni, lelket önteni.