Amikor ma megnyitottam az e-mailemet, majd' elájultam. Egy rakás kedvesebbnél kedvesebb levél várt. Volt, aki leírta, ő hogyan teszi túl magát az enyémhez hasonló helyzetein, volt, aki meghívott magához gyereknézőbe és teázgatni, s volt, aki rögtön depressziót diagnosztizált nálam. :) Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, és aki e-mailt írt, hogy megpróbáljon felvidítani. Nem ezeken múlik, de mosolyt csaltatok az arcomra.
S mivel a vak is látja, hogy sírtam, a munkahelyemen és a baráti körömben is észrevették, s nagyon érdekes, ki hogyan reagál. Bírom azokat, akik egyébként le sem szarnak, de ilyenkor nagyon szeretnék meghallgatni a problémámat. Persze, tudom, hogy legyen miről pletykálni a folyosón. Na, nekik semmit nem mondok. De szerencsére az is kiderült, hogy mégiscsak vannak igazi barátaim. Akik nem noszogatnak, nem közhelyeket dobálnak, hanem tényleg olyanokat mondanak, amitől megnyugszom. Réka élenjár a vidámság sugárzásában, főleg, hogy mindig, mindig !!! hasonló cipőben jár, mint én. Pár héttel előzzük meg egymást felváltva, hol én szakítok, hol ő, de neki valami hihetetlen képessége van az örök vidámságra. Állítólag sokat sír, de én még csak fülig érő szájjal és csillogó szemmel láttam. Aztán ott van pl. LT, akiről nagyon rég írtam, pedig imádom, csak valahogy nem történik semmi rendkívüli köztünk. Ha bajom van, az épület másik végéből is szimatot kap, s rögtön jön. Nem piszkál, nem kérdezget, de egy fejbiccentéssel jelzi, hogy ha szükségem van rá, megtalálom. És tényleg, mindig így van.