Annyira pozitív napom volt ma, hogy magam sem hiszem. Az utálatos céges buli, ami egy évben kétszer van, s csak túl kell élni, szenzációs élményt adott. Mondjuk úgy kezdődött, hogy az egyik kolleganőmtől kölcsönkértem egy fehér blúzt a fehér szoknyámhoz, erre behozott egy tényleg nagyon szép, csak éppen teljesen más stílusú darabot. Nem volt mese, csak azt tudtam felvenni, úgyhogy kicsit feszengve ültem végig a vacsorát, ugyanakkor sokadszor is kiderült, hogy egy kishitű, önbizalomhiányos liba vagyok, akit egyébként elhalmoznak szeretettel, csak nem veszi észre. De most megvilágosodtam. Egyik imádott kolleganőm, aki másfél éve gyesen van, kivételesen eljött, s mellém huppanva feltette a nagyon zavarba ejtő kérdést: Na, és jól megvagytok Bélával? Ő még ott tart a sztoriban, s ami azt illeti, elég sok dolgot tudtam mesélni neki ezek után. Ő volt az egyik, aki lelket öntött belém, de nem az egyetlen. Egy másik fiatal, kimondottan igényes kolleganőm, aki sokkal jobban képben van a magánéletem aktualitásait illetően, szeretne összehozni, vagy legalábbis összeismertetni egy kollegánkkal, akit én csak látásból ismerek, s bár azt feleltem, hogy én most nem vagyok kész ilyesmire, azért nagyon felvidított. Merthogy a fiú, aki iránt fel szerette volna kelteni érdeklődésemet, tök rendben van. Nagyon randa kifejezéssel élve pont az én súlycsoportom, s jól esett hallani, hogy őrá gondolt, láttam rajta, hogy tényleg jót akar, s az én szememen át próbálja nézni a dolgokat. Azt mondta, minket kettőnket nagyon szeret, s úgy érzi, összeillenénk. Hát lehet egy ilyen emberre haragudni? Amikor ilyet tapasztalok, megnyugszom és boldog vagyok. No és ma felhívott Dris egyik barátja is. Olvasta, hogy magam alatt vagyok, s felajánlotta, szóljak, ha bármiben segíteni tud. Akár csak egy jó kis beszélgetéssel. Meglepett és örültem. Sok energiát kaptam most ezektől az emberektől. Jó érezni, hogy törődnek velem.