Majdnem napra pontosan 1 éve kezdtem pszichológushoz járni, s ma voltam utoljára. Legalábbis egyelőre. Elbúcsúztunk egymástól. Sírva fakadtam, talán a búcsú, talán a magamra maradás miatt, talán azért, mert nem érzem, hogy ezentúl önállóan meg tudnék birkózni mindennel. Egyetértettem azonban, hogy most jobb, ha elválnak útjaink. Az utóbbi időben már csak olyan beszélgetéseket folytattunk pasiügyekről, ilyesmiről, amelyeket simán meg lehet tenni valamelyik barátnőmmel is, egy csésze kávé mellett. Búcsúzóul össze kellett foglalnom, mit értünk el. Nem volt könnyű. Nem lehet élesen elválasztani, mi származik a dokival folytatott munkánkból, s mi a környezeti változásokból, az életembe került emberektől. Ráadásul ezek egymásra is hatással vannak. Az a furcsa, hogy a kezdetekkor felállított terápiás célok közül mindössze másfelet sikerült elérni, mégis úgy érzem, jelenleg nincs több megoldanivalóm. Közben pedig azt is: még nem vagyok kész. A másik furcsaság az, hogy a célok ugyan nem mind teljesültek, ám megoldódtak apró, megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan gondok, amelyekről nem volt egyértelmű tudomásom. Kétségtelenül izgalmas időszak zárult ma le az életemben.