Már volt két veszekedésmentes találkozásunk, és egy hetes majdnem folyamatos e-mailezés Ex-szel. Ez a tény, amilyen kis kapkodó vagyok, beindította a fantáziámat. Ő azonban takarékra állított, nagyon okosan, de a francba, hogy tud ilyen higgadt lenni... Pedig érzem, hogy fontos neki. Most arra kell koncentrálnunk, ami eddig gyenge pont volt, de ha nem tudunk nem veszekedni, akkor megette a fene. Azt hiszem, most fog kicsinálni, de ez még jár nekem az élettől. Így lesz egál, vagy mi. Dokumentálnom kell, hogy végre látok rajta érzelmeket, illetve pont, hogy most nem csak a "szememre", vagy valami hatodik érzékemre kell hagyatkoznom, hanem megteszi, hogy kimondja, ami tőle nagy dolog, értékelem.
Már kétszer nekikezdtem annak a szónak, hogy szeretem, de aztán kitöröltem. Nem is fejezi ki ez azt, ami bennem van. Nemrég jöttem rá, nem vagyok túl rajta, egyáltalán nem. Valami különös kapocs van közöttünk, ami mellett bosszantó, de nem erősebb az örökös veszekedésünk. Nem tudom, mindenkinek ilyen keményen meg kell küzdenie a boldogságáért? Vagy csak engem ver a sors? Miért érzem, hogy mellette van a helyem, akár szenvedünk, akár nem? Most azt játszuk: találkozunk, beszélgetünk, mozi, ennyi. Izgalmas, nem mondom.
Nem is tudom, mikor jártam utoljára ún. fapados moziban. A Ház a tónál-t néztük meg. Most egyenlített, mert már ő is három, és én is három rossz filmet választottam. De ha úgy nézzük, a rosszak közül ez volt a legtűrhetőbb. Ha az ember eltekint a borzasztó álromantikus szenvelgéstől, ami végigvonul az egész "művön", talál egy-két fincsi részletet. Akik nem látták az Édes novembert, már el is felejthették, Keanu Reeves-nek nem csak fekete ruhát visel el a bőre, s nem jár állandóan napszemüvegben. Sőt, van mosolygós, szerelmes, ábrándozós arca is. Ha valakinek ez megéri, hát nézze meg a filmet. A sztori nem olyan rossz, s van néhány jó ötlet az egymástól két év távolságra élő férfi és nő közötti kommunikációval kapcsolatos csavarokra, szóval ki lehet azért bírni. Ám meggyőződésem, hogyha ez a forgatókönyv európai rendező kezébe kerül, az utolsó 15-20 percet már nem kellett volna végigszenvednünk. Ugyanis, ha ott elvágják, kerek a történet, s hagy némi gondolkodnivalót a hazaútra. No de nem, az amerikai nézet szerint a néző hülye, mindent szájába kell rágni, ráadásul lassított felvételen, drámai hatású zenére, engem pedig ettől kiráz a hideg. Ha már valaki feltétlenül ragaszkodik e film megnézéséhez, hát Keanu Reeves nemmátrixos kinézetén és az apró ötletmorzsákon kívül még egy dologban lelheti örömét: csodálatos épületekkel van tele a vászon, mivel a főhős építész, s végigvezeti szíve hölgyét a számára kedves házakon. Amennyire nem ragadott meg a Pradás filmben a ruhák többsége, most annyira el voltam ájulva ezektől. A felhőkarcolóktól, a modern épületbelsőktől is, de legfőképpen a tónál álló házikótól. Csupa üveg, körbe-körbe, tiszta, finom, romantikus darab.
Azt hiszem, Ex nem véletlenül választotta ezt a filmet. A történet során többször előkerül, ami minket is foglalkoztat, igaz, kimondatlanul: egy férfi és egy nő találkozhatnak-e rosszkor, s előfordulhat, mire megfelelő lenne az idő, már késő?
A másik, ami miatt ez a film összehúzott minket a nézőtéren, az Sandra Bullock. Annak idején, a kilencvenes évek második felében, amikor sokat moziztunk együtt, nagyon csíptük "bullkot". Mindent megnéztünk tőle. S bár Sandra sem lett fiatalabb, én most hasonló hangulatot éreztem őt látva, mint akkoriban. Pedig már rég nem tartom jó színésznőnek, de valamiért tényleg érdekes, s az Ex-szel töltött éveket, s akkori önmagamat idézi.
