17 éves múlt, és azzal kezdi a csajozást, hogy leszögezi: nem bízik senkiben, aki 5 napig vérzik, s nem patkol el. Biztos olvasta valahol, de azért nevetek. Pont úgy, ahogy én az ő korában, azt képzeli, már mindent tud a világról. S mindenki birka, aki máshogy tudja. Nem, nem kell megjátszania, ő tényleg biztos benne. Én meg mosolygok belül, de azért végighallgatom. Kifejti, ő már nőben nem bízik meg ebben az életben soha. Mind egyforma, ugyanis. Van persze valaki, aki az övé, és tökéletes, az álmaiban. De úgysem létezik, nem létezhet, tehát ostobaság is lenne keresnie. Annyira ismerős minden gondolata, hogy csak na. Mintha saját 17 éves énemmel társalognék. Mégis megijedek hirtelen. Nem volt az olyan rég, s mégsem jut eszembe, akkor, befordult, lázadó és gátlásos tiniként mit is vártam volna a felnőttektől. Milyen kommunikációt? Hogyan kellett volna hozzám szólniuk, hogy megnyíljak? Fogalmam sincs. Csak azt nyökögöm neki, majd elmúlik, biztos csalódott valakiben, de lesznek más lányok, csajok, nők. S pofon is még, nem egy, nem kettő. Higgye el, az élet még számtalan meglepetést tartogat, s pont az a szép az egészben, hogy a "mindegyforma" között ott lesz a kincs. Akit pont neki. A mondandóm felénél rájövök, hogy hiába, de akkor már nem tudom abbahagyni. Végighallgat, s annyit mond: Ez ilyen tipikus felnőttduma. Puff.
Témát váltunk, temető, halál, gyász, képmutatás, hazugság, vallás, munka, pénz, ruházkodás, valódi értékek, stb. Két nap múlva azt mondja, ilyen nőt venne feleségül, s minden, amit mondott, csak azért volt, mert nem ismert másmilyet, na de most én. Megint csak mosolygok, s belekezdenék egy újabb "tipikus felnőttdumába", de inkább megtartom magamnak.