Vagy postolnom kellene arról, hogy szombaton véget ér az egyhavi kommunikációs szünet Ex-szel. Ha nem érezném, hogy olvas, neki is állnék leírni, milyen gondolatok és érzelmek vannak bennem, így a finishben. Azonban nem lenne jó, ha innen értesülne bármiről is. Pedig sok mindenre jöttem rá ebben a közel 5 hétben.
S csak látszólag más téma, hogy fontos küldetésem ismét őszintévé tenni a blogot. Nem hazudok most sem, de nem mondok el mindent. Túl sok határ közé szorultam, meg kell szüntetnem ezeket, kényelmetlen már nekem. Az a fajta csaj vagyok, akinek, ami a szívén, az a száján. S egy ideje a szám egyik felét ragasztószalag fedi. Úgy letépem, hogy közben orrbavágok a könyökömmel mindenkit, aki zokon veszi, hogy a saját blogomba a saját véleményemet tartom odavalónak. Ezt úgy értem, elkövettem azt a hibát, hogy baráti körben nem titkoltam a naplóm létezését. Nem gondoltam arra, mi történik majd, ha nem leszünk többé barátok. Mi lesz, ha valamit másként éltem át, mint ők. Mi lesz, ha az én személyem feltárásával azok titkai is nyílttá válnak, akik ennek nem örülnek. Ááááhh, most ilyeneken agyalok, s remélem, megtalálom a megoldást.