Végigkutyáztam a hétvégémet. Szombaton egy tündéri sharpeire vigyáztunk Drissel, kivittük a hegyekbe, aztán megkocsikáztattuk. Mindössze 10 percig volt a lakásomban, de azalatt sikerült vékony nyálréteget vonnia a parketta teljes felületére. Vasárnap pedig megismertem egy idős rokon házaspár új szerzeményét, a bébikorban levő beaglet. Hát, komolyan, besz*arás az a kiskutya. Úgy pattog a lakásban fel-le, jobbra-balra, mint egy gumilabda. Szemmel sem lehet követni, hát még figyelemmel, mikor mit ránt le éppen. Aztán, amikor kifárad, nem ám lelassul, hanem egyik pillanatról a másikra eldől és elalszik. Akkor egy órán át nyugalom van, aztán teljesen kipihenten ébred, és ismét pattog a plafon és a padló között. Nem mondom, imádnivalóak, de amikor végül vasárnap este visszahúzódtam csendes kis kuckómba, s feltakarítottam a nyálat és szőrt a parkettáról, rájöttem, a kutyatartáshoz nekem mostanában nem lenne türelmem. Majd egyszer.
