Furcsa, hogy bizonyos dolgok egészen elkerülnek engem. Gyorsan le is kopogtam. Talán, ha két esküvőn voltam életemben, 0 db temetésen, s ami azt illeti, olyan nagyon közeli ismerősöm nem is hallt még meg, mármint úgy értem, amibe igazán beledöglöttem volna lelkileg. (Élőhalottakról tudnék listát állítani, de inkább kihagyom.) Mondom ezt úgy, hogy egyetlen nagyszülőm sem él már, valamint apukám is eltávozott közel 13 évvel ezelőtt. Már hallom a felhördüléseket, de akkor is vállalom: a vér szerinti családom eddig elhunyt tagjait nem gyászoltam túl hosszan. Az is igaz, elég sokat szoktam gondolni rájuk, gondolkodni az életükön.
Ha olyan haláleseteket kellene felidéznem, amelyek jobban megviseltek, érdekes lista kerekedik. Egészen határozottan emlékszem, hogy életemben először akkor érintett meg lelkileg ilyesmi, amikor Kesjár Csaba meghalt. Bezárkóztam a vécébe és sírtam. Lehettem vagy 9 éves. Aztán, amikor egy általam nagyon szeretett személy elmesélte, 3 testvérét vesztette el. Az ő történetük szívbemarkoló. Dris nagypapáját szintén nagyon sajnáltam. Aztán tavaly nyáron az öcsém egyik barátjának holttestét halászták ki a Dunából. Csak fotókról ismertem, de megviselt a hír.
Olyan igazán nehezen megemészthető viszont nem nagyon volt, talán csak egy, ami közelíti. Egy 34 éves ismerősöm 2002. Húsvét hétfőjén, a családi ünnepség közepén egyik pillanatról a másikra összeesett, és meghalt. Megállt a szíve. Egy 8 hónapos kisfiút hagyott itt. Sokáig emésztgettem a hírt. Rengeteget gondoltam rá, beszéltem róla úton-útfélen. Végül sikerült elgyászolni, s a család és a baráti kör már jó ideje csak mosolyogva, könnyek nélkül idézi fel a srácot. Elfogadtuk az elfogadhatatlant.
A minap megkeresett egy lány az iwiwen, akivel még gyerekkoromban lógtam, s aki nagyon szerelmes volt ebbe a srácba, s mint kiderült, még ma is az. Kérdezgette, vajon miért nincs fent az iwiwen. Furcsa, hogy nem hallotta a hírt, de hát akkor most... leírtam neki szűkszavúan, mi történt. Teljesen új tapasztalat volt látni, hogy valakit frissen ér, amit én már évekkel ezelőtt elfogadtam. A lány teljesen összeomlott. A legapróbb részletekig kifaggatott, pont úgy, ahogy én is mindent tudni akartam 2002-ben. Érdekes volt most újraélni és kívülről szemlélni, egy olyan érzelmi kitörést, amit én is átéltem, tehát értem, de már elfogadtam, és nagyon távolinak tűnik.
Ha olyan haláleseteket kellene felidéznem, amelyek jobban megviseltek, érdekes lista kerekedik. Egészen határozottan emlékszem, hogy életemben először akkor érintett meg lelkileg ilyesmi, amikor Kesjár Csaba meghalt. Bezárkóztam a vécébe és sírtam. Lehettem vagy 9 éves. Aztán, amikor egy általam nagyon szeretett személy elmesélte, 3 testvérét vesztette el. Az ő történetük szívbemarkoló. Dris nagypapáját szintén nagyon sajnáltam. Aztán tavaly nyáron az öcsém egyik barátjának holttestét halászták ki a Dunából. Csak fotókról ismertem, de megviselt a hír.
Olyan igazán nehezen megemészthető viszont nem nagyon volt, talán csak egy, ami közelíti. Egy 34 éves ismerősöm 2002. Húsvét hétfőjén, a családi ünnepség közepén egyik pillanatról a másikra összeesett, és meghalt. Megállt a szíve. Egy 8 hónapos kisfiút hagyott itt. Sokáig emésztgettem a hírt. Rengeteget gondoltam rá, beszéltem róla úton-útfélen. Végül sikerült elgyászolni, s a család és a baráti kör már jó ideje csak mosolyogva, könnyek nélkül idézi fel a srácot. Elfogadtuk az elfogadhatatlant.
A minap megkeresett egy lány az iwiwen, akivel még gyerekkoromban lógtam, s aki nagyon szerelmes volt ebbe a srácba, s mint kiderült, még ma is az. Kérdezgette, vajon miért nincs fent az iwiwen. Furcsa, hogy nem hallotta a hírt, de hát akkor most... leírtam neki szűkszavúan, mi történt. Teljesen új tapasztalat volt látni, hogy valakit frissen ér, amit én már évekkel ezelőtt elfogadtam. A lány teljesen összeomlott. A legapróbb részletekig kifaggatott, pont úgy, ahogy én is mindent tudni akartam 2002-ben. Érdekes volt most újraélni és kívülről szemlélni, egy olyan érzelmi kitörést, amit én is átéltem, tehát értem, de már elfogadtam, és nagyon távolinak tűnik.
