Nagyjából nyakig érnek a lakásban a CD-k, tele mindenféle zenével. Egy-egy percre betettem vagy százat, de mind idegesített. Imádom a zenét, de értékelem a csendet is. S most azt szeretnék, de nagyon.
Kb. 12 éve volt egy nagyon rövid, talán 1-2 hónapig tartó baráti kapcsolatom egy férfivel, aki számunkra, hétköznapi, városi, civilizációban felnőtt embereknek különcnek, már-már bolondnak tűnhet. Ő magát remetének titulálta, pedig a szó szoros értelmében nem volt az, egy III. kerületi lakásban lakott, volt munkája, még ha nem is olyan, mint amilyet mi képzelünk magunkat, s nagyon is sokat kommunikált a környezetében élőkkel, társadalmi konvencióktól, s gátlásoktól mentesen. Nem használt gépeket a háztartásában, meg azon kívül sem. Ahova nem jutott el gyalog vagy kerékpáron, oda nem ment. Kettő garnitúra ruhája volt, egy téli és egy nyári, átfedésekkel. Folyamatosan fejlesztette a testét és a szellemét. Valahol ebben látta az élete célját. Ideje nagy részét a természetben töltötte. Számtalanszor vele tartottam, s figyeltem.
Amikor megtudtam, hogy sosem hallgat zenét, nem hittem el. Addig abban éltem, hogy enélkül nem élet az élet, mindenki szereti a zenét. Aztán szépen lassan megértettem őt, s ezáltal közelebb jutottam magamhoz is. Rájöttem, az egykori örök csendhez képest nagyon jó meghallani egy szép zenét, de ha mindenhonnan az folyik, már értékét veszti. Az utcán, otthon, munkahelyen, vagy ha betérünk egy üzletbe, mindenhol szól valami. Rádió, CD vagy élő zene. A legtöbbször nem is mi választjuk meg, milyen legyen, sőt, aki megválasztja, az is csak legyint: "mindegy, csak zörögjön valami". Ott van mindenhol, s ritmusa szépen, észrevétlenül meghatározza egész napunkat, életünket. Amikor épp nem szól semmi, az utoljára hallott ritmust kattogjuk belül, dúdoljuk a dallamot, sok esetben csak ugyanazt a két sort, végtelenítve. S észre sem vesszük, nincs saját ritmusunk. Nincs saját üteme az életünknek, s nem vagyunk képesek kettesben maradni önmagunkkal. Mert az olyan ijesztő. Egyetértek.
Még egyszer: Imádom a zenét. Nagyon sokat ad, de megvan a maga helye és ideje, úgy hallgatom, hogy igazán élvezzem. Nem tömöm magamba egész nap, megfeküdné a gyomrom.
Kb. 12 éve volt egy nagyon rövid, talán 1-2 hónapig tartó baráti kapcsolatom egy férfivel, aki számunkra, hétköznapi, városi, civilizációban felnőtt embereknek különcnek, már-már bolondnak tűnhet. Ő magát remetének titulálta, pedig a szó szoros értelmében nem volt az, egy III. kerületi lakásban lakott, volt munkája, még ha nem is olyan, mint amilyet mi képzelünk magunkat, s nagyon is sokat kommunikált a környezetében élőkkel, társadalmi konvencióktól, s gátlásoktól mentesen. Nem használt gépeket a háztartásában, meg azon kívül sem. Ahova nem jutott el gyalog vagy kerékpáron, oda nem ment. Kettő garnitúra ruhája volt, egy téli és egy nyári, átfedésekkel. Folyamatosan fejlesztette a testét és a szellemét. Valahol ebben látta az élete célját. Ideje nagy részét a természetben töltötte. Számtalanszor vele tartottam, s figyeltem.
Amikor megtudtam, hogy sosem hallgat zenét, nem hittem el. Addig abban éltem, hogy enélkül nem élet az élet, mindenki szereti a zenét. Aztán szépen lassan megértettem őt, s ezáltal közelebb jutottam magamhoz is. Rájöttem, az egykori örök csendhez képest nagyon jó meghallani egy szép zenét, de ha mindenhonnan az folyik, már értékét veszti. Az utcán, otthon, munkahelyen, vagy ha betérünk egy üzletbe, mindenhol szól valami. Rádió, CD vagy élő zene. A legtöbbször nem is mi választjuk meg, milyen legyen, sőt, aki megválasztja, az is csak legyint: "mindegy, csak zörögjön valami". Ott van mindenhol, s ritmusa szépen, észrevétlenül meghatározza egész napunkat, életünket. Amikor épp nem szól semmi, az utoljára hallott ritmust kattogjuk belül, dúdoljuk a dallamot, sok esetben csak ugyanazt a két sort, végtelenítve. S észre sem vesszük, nincs saját ritmusunk. Nincs saját üteme az életünknek, s nem vagyunk képesek kettesben maradni önmagunkkal. Mert az olyan ijesztő. Egyetértek.
Még egyszer: Imádom a zenét. Nagyon sokat ad, de megvan a maga helye és ideje, úgy hallgatom, hogy igazán élvezzem. Nem tömöm magamba egész nap, megfeküdné a gyomrom.
