29 év és 364 és fél nap telt el eddig az életemből, majdnem 11.000 nap. Hű. Jó sok. S mit kezdtem vele? Kihasználtam?
Ha jobban belegondolok, ki. Már tizenévesen elmondhattam magamról, olyan
dolgokban volt részem, amiben másoknak egész életükben sem. Nem
szerencse kérdése, én vontam be az életembe mindent. Az én szemüvegemmel
nézve izgalmas, színes, értékes, izgalmas 30 év volt.
Létezik azonban egy másik szemüveg is. Amit én még nem vettem fel. Hatalmas tömeg áll velem szemben, akik hiányolják az orrnyergemről. Igazuk van? Kellene hajtanom autóra, lakásra, nyaralóra? Félretenni jó sok zsozsettinát, s pipálgatni a listán, mire vettem már fel hitelt? Velem van a baj, ha fikarcnyi lépést sem teszek ebbe az irányba? No nézzük, nincs saját lakásom, autóm, még jogsim se. Nincs félretett pénzem, nincs férjem* és gyerekeim, nincs diplomám. Nem azzal foglalkozom, amiben igazán szívvel-lélekkel benne tudnék lenni, de szeretem a munkámat, és szerintem jó a munkahelyem. Ja, és nem voltam még két férfivel. Egyszerre.
Pár óra van hátra huszas éveimből. Borzasztó érzés. Nekem az. Bárki másnak legyintenék, ez csak egy dátum a naptárban, a holnap reggel is ugyanolyan lesz, mint a tegnapi. S nem is ez a baj, hanem hogy én aztán annyira nem vagyok harmincas... Nem tudok ellene semmit tenni, ez már visszafordíthatatlan. Odakerül a szám a nevem mellé, miközben én még nem szeretnék a harmincasok közé tartozni. Nagyon nem.
A fene, nem is fogok. Ma még 29 vagyok, holnaptól 25.
Na jó, bevallom, picikét rájátszom, mert ez olyan, amire lehet. :) S természetesen vannak terveim, vágyaim, céljaim. Előre tekintek, pozitív hozzáállással. Biztos jó lenne erről is írni egy postot, felsorolni, elmélkedni, belőni, nagyjából mit mikor szeretnék. Sok év múlva pedig visszaolvasni. Ez a másik post most mégsem születik meg, nem frusztrálom vele a környezetemet. Nem ígérek az egyik oldalnak, nem ijesztgetem a másikat. Most boldog vagyok, s ez már eleve egy olyan ajándék az élettől, amit pár hónapja nem is reméltem volna. Tele vagyok bizakodással, s néha már olyan képek jelennek meg az agyamban daydreamsként, hogy magam is meglepődöm. Meglátjuk, mi valósul meg az álmokból.
Ezt a postot (is) elsősorban magamnak írtam. Az 5, 10, 15 évvel későbbi önmagamnak.
* Amim van, az meg másnak nincs, bebe. A tegnapi napot el kell mesélnem, meg kell örökítenem. Napközben egészen vidám voltam, de estére rám tört a "muszáj mindenbe belekötnöm, mindenben hibát keresnem, hogy aztán valamin nagyon kiborulhassak, és bebizonyosodjon, egy szerencsétlen vagyok, akit utál az egész világ" hangulat. Hazajött frik, s mivel nem tudtam belekötni, felhúztam hát magam minden máson, ami a környezetünkben volt, de közben éreztem, nem vagyok normális. Végül belemondta az arcomba, az a bajom, hogy félek a másnaptól, a 30-as számtól. Érzi, már egy ideje ezen görcsölök. Szedjem össze magam, öltözzek, elmegyünk kiszellőztetni a fejünket. Sík ideg voltam, de nagyon jól esett, hogy minden dolgát félretéve próbál lelket verni belém, úgyhogy elindultunk. S hirtelen úgy éreztem, ezen az estén két választásom van. Vagy végigsopánkodom az egészet, vagy azt csinálom, amihez épp kedvem támad, úgyhogy tőlem merőben szokatlan módon felkiáltottam: sört szeretnék inni. Utcán, üvegből. Furán nézett rám. Ráadásul búzasörre vágytam, amit 22 óra körül, az éjjel-nappalik hűtőjében nem nagy valószínűséggel talál meg az ember. Elsétáltunk Pasarétre, ahol minden bizonnyal mások a fogyasztói igények, simán volt behűtött búzasör a boltban. Az éjszaka csendjében, a villák között igyekeztünk olyan kerítést találni, amely segítségével úgy bonthatjuk fel az üveget, hogy a zajjal nem ébresztjük fel az egész elitnegyedet. El sem hiszem, üvegből ittam a sört az utcán, röhögtünk (és böfögtünk), ismeretlen utcákon bóklásztunk, és csókolóztunk... s olyanok voltunk, mint két tini. Elfogott valami hihetetlen erős vágy, hogy leüljek a járdaszegélyre, kockáztatva egy jó kis felfázást, s gondoltam, ezzel bele is kacaghatok a biológiai órám képébe... de amikor végül lecsücsültünk a Millenáris Park tó feletti fémrácsára, frik nagyon figyelmesen kispárnát készített nekem a sáljából, tündérboy. Hazaérve tele voltam élményekkel, leültem hát, hogy leírjam, mert az lételemem, de a napnak nem lett itt vége. Összebújva ért minket az éjfél, 00:01-kor frik a fülembe súgta: Boldog születésnapot!
Az! Boldog! :)
Létezik azonban egy másik szemüveg is. Amit én még nem vettem fel. Hatalmas tömeg áll velem szemben, akik hiányolják az orrnyergemről. Igazuk van? Kellene hajtanom autóra, lakásra, nyaralóra? Félretenni jó sok zsozsettinát, s pipálgatni a listán, mire vettem már fel hitelt? Velem van a baj, ha fikarcnyi lépést sem teszek ebbe az irányba? No nézzük, nincs saját lakásom, autóm, még jogsim se. Nincs félretett pénzem, nincs férjem* és gyerekeim, nincs diplomám. Nem azzal foglalkozom, amiben igazán szívvel-lélekkel benne tudnék lenni, de szeretem a munkámat, és szerintem jó a munkahelyem. Ja, és nem voltam még két férfivel. Egyszerre.
Pár óra van hátra huszas éveimből. Borzasztó érzés. Nekem az. Bárki másnak legyintenék, ez csak egy dátum a naptárban, a holnap reggel is ugyanolyan lesz, mint a tegnapi. S nem is ez a baj, hanem hogy én aztán annyira nem vagyok harmincas... Nem tudok ellene semmit tenni, ez már visszafordíthatatlan. Odakerül a szám a nevem mellé, miközben én még nem szeretnék a harmincasok közé tartozni. Nagyon nem.
A fene, nem is fogok. Ma még 29 vagyok, holnaptól 25.
Na jó, bevallom, picikét rájátszom, mert ez olyan, amire lehet. :) S természetesen vannak terveim, vágyaim, céljaim. Előre tekintek, pozitív hozzáállással. Biztos jó lenne erről is írni egy postot, felsorolni, elmélkedni, belőni, nagyjából mit mikor szeretnék. Sok év múlva pedig visszaolvasni. Ez a másik post most mégsem születik meg, nem frusztrálom vele a környezetemet. Nem ígérek az egyik oldalnak, nem ijesztgetem a másikat. Most boldog vagyok, s ez már eleve egy olyan ajándék az élettől, amit pár hónapja nem is reméltem volna. Tele vagyok bizakodással, s néha már olyan képek jelennek meg az agyamban daydreamsként, hogy magam is meglepődöm. Meglátjuk, mi valósul meg az álmokból.
Ezt a postot (is) elsősorban magamnak írtam. Az 5, 10, 15 évvel későbbi önmagamnak.
* Amim van, az meg másnak nincs, bebe. A tegnapi napot el kell mesélnem, meg kell örökítenem. Napközben egészen vidám voltam, de estére rám tört a "muszáj mindenbe belekötnöm, mindenben hibát keresnem, hogy aztán valamin nagyon kiborulhassak, és bebizonyosodjon, egy szerencsétlen vagyok, akit utál az egész világ" hangulat. Hazajött frik, s mivel nem tudtam belekötni, felhúztam hát magam minden máson, ami a környezetünkben volt, de közben éreztem, nem vagyok normális. Végül belemondta az arcomba, az a bajom, hogy félek a másnaptól, a 30-as számtól. Érzi, már egy ideje ezen görcsölök. Szedjem össze magam, öltözzek, elmegyünk kiszellőztetni a fejünket. Sík ideg voltam, de nagyon jól esett, hogy minden dolgát félretéve próbál lelket verni belém, úgyhogy elindultunk. S hirtelen úgy éreztem, ezen az estén két választásom van. Vagy végigsopánkodom az egészet, vagy azt csinálom, amihez épp kedvem támad, úgyhogy tőlem merőben szokatlan módon felkiáltottam: sört szeretnék inni. Utcán, üvegből. Furán nézett rám. Ráadásul búzasörre vágytam, amit 22 óra körül, az éjjel-nappalik hűtőjében nem nagy valószínűséggel talál meg az ember. Elsétáltunk Pasarétre, ahol minden bizonnyal mások a fogyasztói igények, simán volt behűtött búzasör a boltban. Az éjszaka csendjében, a villák között igyekeztünk olyan kerítést találni, amely segítségével úgy bonthatjuk fel az üveget, hogy a zajjal nem ébresztjük fel az egész elitnegyedet. El sem hiszem, üvegből ittam a sört az utcán, röhögtünk (és böfögtünk), ismeretlen utcákon bóklásztunk, és csókolóztunk... s olyanok voltunk, mint két tini. Elfogott valami hihetetlen erős vágy, hogy leüljek a járdaszegélyre, kockáztatva egy jó kis felfázást, s gondoltam, ezzel bele is kacaghatok a biológiai órám képébe... de amikor végül lecsücsültünk a Millenáris Park tó feletti fémrácsára, frik nagyon figyelmesen kispárnát készített nekem a sáljából, tündérboy. Hazaérve tele voltam élményekkel, leültem hát, hogy leírjam, mert az lételemem, de a napnak nem lett itt vége. Összebújva ért minket az éjfél, 00:01-kor frik a fülembe súgta: Boldog születésnapot!
Az! Boldog! :)
