Eddigi leghosszabb ideje tartó szerelmem a Millenáris Park. Jövő Háza Parknak hívják már, de nem tetszik az új név, nekem marad Millenáris, szűkebb baráti körben Millcsi. Az ezerarcú hely, ahol mindig megtalálom magamat. A természet, a pihenés, a pezsgés, a kultúra találkozása. A tavasz, a nyár, az ősz, a szerelem, a bánat, a magány és a lelkizés színhelye. Számomra ma érkezett meg a tavasz, mert egymás után 3x jutott eszembe, hogy hagyjak ott csapot-papot, vágjam hónom alá a laptopot és vágtázzak ki a placcra. Fringe fesztivál van, nyüzsi, mégis nyugalom és csend. Itt össze tudom szedni a gondolataimat, s végre megírni azokat a postokat is, amelyek napok óta dolgoznak bennem, de a monitor elé ülve mindig elvesznek belőlem.
Vakít a nap, naná, otthon felejtettem a napszemüvegem, mint mindig. A napsütésben pedig a tegnap estén merengek. Szépek lehettünk együtt, rózsaszínbe és világosszöldbe öltöztünk. Frik azon gondolkodott, hányan nézhetik melegnek. Pedig jól áll neki ez a két szín, babarózsa árnyalatú tőle az arcbőre. Egymást átölelve andalogtunk végig a sötét vízivárosi utcákon, s az egyik kedvenc éttermemben vacsoráztunk. Szép napjaink vannak, s szép estéink. Csak egy nagy zsák időre lenne szükségünk, semmi másra.
No és ennek a rózsaszín inges, feminin, sokak által valószínűleg tényleg melegnek látott fiúban én pont a férfiasságot látom. Kihozza belőlem a nőt, annak minden jó értelembe vett „fajtáját”. Az anyáskodást, a konyhatündér szerepet, a féltő társat, a csábítani vágyó nőt. Mert ő a férfi, s én épp annyira vagyok nő mellette. Ideális elegye minden számomra fontos tulajdonságnak. Ezermester, figyelmes társ, érzékeny lélek, fogékony a világ szépségeire, igényes az apró részletekre is. De nem az „igénylistámon” szereplő pipák száma a lényeg, hanem hogy nem ismerek magamra, ugyanakkor tudom, nagyon is önmagam vagyok. Kiegyensúlyozottságot érzek. Remélem, sokáig így marad, sőt, még jobb és jobb lesz.