Lassan telítődöm a magukat tök részegre ivó, s rendszeresen erről sztorizó bloggerek postjaival, az ugyanilyen ismerősök, barátok, rokonok élménybeszámolóival. Ma kiderült, a második legjobb barátnőmmel valószínűleg ugyanazon a helyen töltjük majd a szombat esténket, más-más társasággal. Búcsúzóul utánam szólt, ha nagyon be lesz rúgva, nem muszáj odamennem. Hát, nem is megyek.
Enyhén szólva nem burokban nőttem fel a témát illetően, de (vagy éppen ezért) görcsbe rándul a gyomrom az alkoholizálás puszta említésétől is. Amilyen dózisban azonban ebben az évben kapom, az már a túlzás kategória. Órák telnek azzal, hogy mindenki szép sorban elmeséli, hogyan itta magát szarrá "1972-ben" vagy éppen tegnap este, s miért tehet erről valaki/valami más. Szerintem társaságban erről sztorizni kb. annyira intelligens dolog, mint fennhangol beszámolni szexuális hódításaink legapróbb részleteiről, vagy mit tudom én.
A bulizásaimban is ott keletkezett törés, amikor tinédzserkorunkban a programok egyszercsak az ivásról kezdtek szólni. Addig felszabadultam tudtam táncolni és jól érezni magam. A piálás nekem azt jelenti, hogy elvesztem a biztonságérzetemet és a tiszteletet a másik iránt. Magam számára is érthetetlen, hogy egyetlen személy kivétel ez alól. Nem tudom, meddig.
Amikor pedig elhangzik az érv, hogy a mámorra mindenkinek szüksége van, mert a stressz, meg a gondok... akkor én meg azt mondom: pszichológusra van mindenkinek szüksége. Jól elbeszélgetünk...