Nem várom meg a holnapot, úgysem hiszem, hogy történik még valami eget rengető, ha olyan lájtos volt az elmúlt két hét, amilyen. Mármint problémázási szempontból. Na nézzük, miket firkáltam le esténként a nap tragédiájaként (mai megjegyzéseimet zárójelben írom hozzájuk):

május 29. - frik nem hívott fel, nem jött a nagyjából megbeszélt időben. Hanyagol. Egész nap ekörül forognak a gondolataim. (Pff, nem tudom felidézni azt a napot, nem tudom, mi volt, hogy volt, s miért úgy. Ám tanulságos, milyen félrevezető, ha az ember csak a problémát írja le külön, elválasztva a nap többi részétől. Ugyanis ez a post is aznap született.)
május 30. - 4 és fél órán keresztül nem volt internet (Ennyi a tény, aztán happy end lett, a UPC ügyfélszolgálata készségesen segített, és gyorsan megoldotta a problémát. Afrikában viszont még éheznek.)
május 31. - Az én fizetésem kétszereséért dolgozó, állandóan a nagy tapasztalatára hivatkozó kolleganőnek naponta tudok alapvető dolgokban újdonságot mondani, ráadásul az ő szakterületére vonatkozóan. Ma felidegelt rendesen. (Itt sem tudom felidézni, konkrétan mivel idegesített fel.)
június 1. - frik nagyon későn jött, nem volt időpont megbeszélve, s eszméletlen sokat vártam rá. Ez a bizonytalanság az, amit nem kedvelek igazán, amikor nem tudhatom, belekezdhetek-e még egy másfél órás dologba, vagy csak 10 percem van egyedül. (Utána kárpótolt egy kellemes, majdnem teljes hétvége. Érdekes, a jóra jobban emlékszem.)
június 2. - Csupán annyi a baj, hogy jól érzem magam. Mondanám, hogy boldog vagyok, de épp ez a baj, hogy félek átadni magam ennek az érzésnek. Félek, hogy bántani fog. (Mondom, kellemes hétvége!)
június 3. - Továbbra is ilyen hatalmas problémák vannak, mint túl jól néz ki, amikor utcára megy, meg... (ez nem publikus)
június 4. - Teljesen megértem, hogy ma nem találkoztunk, mégis bíztam benne, hogy nem így lesz. Ennél nagyobb problémám ma sincs.
június 5. - Kollegina havonta 3x követi el ugyanazt a hibát, lefűzi a kifizetetlen számlák közé, amit fütyült elutalni. A reklamációkat persze én fogadom, s tartom a hátam, kérem a sűrű elnézéseket. Ő meg vállat rándít, hárít, hepciáskodik, és az istennek sem mondaná, hogy bocs, elcsesztem, máskor figyelek. Felhúzta az agyam. friknek meg vizsgaidőszaka van, s kevés ideje rám. Brühühü.
június 6. - frik rámripakodott a telefonban, egy semmiségen, mert fáradt és feszült. Én meg öleléshiányos.
június 7. - Nincs gond. (Afrikában pedig még mindig éheznek.)
június 8. - Meghittség hiánya. (Hosszabb kihagyás utáni öleléshiányból származó, azonnal belecsöppenni nem tudás érzése.)
június 9. - Délelőtt idegbeteg voltam és szomorú, meghittség hiánya még mindig, de estére bagatelnek tűnik a probléma.
június 10. - Délelőtt az F betűs bejegyzésem mögött megbújó érzés gyötört, aztán kisétáltam magamból. (A nap további része nagyon jól sikerült. Az este egy burleszk-szerű Forma-1 futammal lett megfűszerezve.)
június 11. - Nem vagyok jó ember. Pontosabban vannak helyzetek, amelyekben, ha megfeszülök sem tudok jó maradni. Akármit teszek, akárhogy döntök, valakit gyomron talál. Utána meg szar alaknak érzem magam. Pedig csak őszintén cselekedtem.

No, hát! Viccesnek éppen nem vicces, s nem kellett két hét, elég volt két nap is, hogy rájöjjek, bizony nincsenek nagy tragédiák az életemben jelenleg. Persze, váratlanul mindig bekúszik valami, de szerintem felfogás kérdése is, mekkorára fújom fel. S e két hét tapasztalata is abban erősít meg, ez a legalkalmasabb idő arra, hogy olyasmire koncentráljak, amit korábban, sokkal zűrösebb időkben, elhanyagolni voltam kénytelen. Önmegvalósítás, jövőépítés, hasonlók. Talán vajaskenyeret is küldhetnék Afrikába...