Tévedtem, meg kellett volna várni a mai napot, annak is a végét, hogy legyen valami komolyabb probléma is a listámon. De a fene se gondolta, hogy ez lesz. Éjjel fél háromkor arra ébredtem, hogy eszméletlen sebességgel forog körülöttem a világ, a létező valamennyi irányba. Azt sem tudtam, hol vagyok, alig kaptam levegőt, és hányingerem volt. A máskor napi 5x elvégzett rutin ablaknyitás és egy pohár vízhez jutás most lehetetlen küldetésnek tűnt. Végigfutott az agyamon minden: biztos alultáplált vagyok, és most fogok belehalni, vagy a soha nem tapasztalt erősségű szédüléstől belefejelek az ablaktáblába, meg hasonlók. Egy teljes órát szenvedtem a klotyó fölé görnyedve, amikor végül úgy beparáztam az egyedülléttől, hogy sűrű lelkiismeretfurdalás közepette felhívtam azt, akiről biztosan tudtam, segítségemre siet. Van egy ú.n. "piros vonal" közöttünk, kimondottan ilyen esetekre. De nem vette fel, majd másodszor sem, s ettől rám tört a félelem. Itt fogok meghalni, a fürdőszoba padlóján. Mondjuk beszélni csak összefüggéstelenül és nagy erőfeszítések árán tudtam, felállni szintén nem ment, úgyhogy a földről elérhető távolságban levő törölközőkből megágyaztam magamnak a padlón. Végül csak megérkezett a visszahívás, majd a személyes segítség is.
Most gyengének érzem magam és védtelennek, kellene az a férfikar, ami átölel, egy szakács, aki diétásat főz, és egy takarítónő, mert a nappali fényben ritkán látott lakásban zavar a milliónyi hajszál.
De nézzük optimistán: ma végre kipróbálhatom, milyen érzés vizitdíjat fizetni, s a szegény afrikai vidékeken továbbra is éheznek.
