Unom már, és szeretnék túllendülni a témán, de nem megy. Annyira szomorú vagyok... nem magam miatt, miattatok, miattunk, miattuk. Szeretnék vidám postokat gyártani sorban, hogy minél lejjebb csússzon ez az egész förtelem. Csak nehezen megy. Pedig az is a hétvége híre, és micsoda hír, hogy anyukámmal 6 órát tudtam úgy tölteni, hogy (bár tegnap éjjel fél tízkor még kiabáltunk egymással a telefonban) gurultunk a szőnyegen a nevetéstől, be is pisiltem, mint kislány-koromban, pszt! S ismét kísérletet tettem arra, nyolcszázezermilliomodszor is, hogy anyaszámba vegyem, hogy legyen köztünk valami emberi kapcsolat, szóval elmondtam neki mindenféle olyat, amit már évek óta nem, munkahelyről, barátnőkről, szabadságról, felvonulásról, Drisről, anyagiakról, és a fiúkról... aztán együttes erővel "kiszanáltuk" szobájából azt a borzasztó sok kacatot, ami élhetetlenné tette már régóta. S ahogy pakoltam, megtaláltam frik egykor iwiwen sorakozó arcképeit, anyu kinyomtattatta a tesómmal, és összegyűjtve őrizte. Meg azokat, ahol frik engem ölel. Tetszett neki ez a fiú. Ott álltam a szétrámolt szoba közepén, kezemben egy rakás képpel, néztem anyámra értetlenül, aztán a fotókra, s tudtam, sírni kellene, de nem tudtam, melyik miatt. Aztán végül nem sírtam, csak szépen visszarendeztem a képeket egy szó nélkül, és megint gurultunk a nevetéstől, amikor egy második világháborús katonaruha került elő a szekrény tetejéről, meg Tenerifén vett méregdrága és bűnronda művirágok az ágy aljából.