Nem tudom, lehet-e hipnózisfüggővé válni, de elég nagy sanszom van rá. A mai igen érdekesre sikerült. Két állatot hívtunk elő a tudattalanomból, az én esetemben egy ló és egy bárány volt. El kellett mesélnem, milyen ez a két állat, hol vannak, mit látok a szemükben, hogy viselkednek, milyen érzést sugároznak felém, milyen a viszonyuk egymáshoz. Aztán bele kellett helyezkednem a bárányba, s körbenézni onnan, az ő szemszögéből. Ugyanezt később a ló testébe bújva is meg kellett tennem. Hamar rájöttem, én a báránnyal vagyok azonos. Visszatérve alfából aztán kielemeztük. Potyogtak a könnyeim, de nagy megkönnyebbülést hoztak. A két állat Dris és én, egyértelmű, ahogy a pszichodoki felvázolta a viszonyukat, más nem is lehetett. Én a bárány, ő a ló. A bárány, amely ártatlan, de dühös, s amely mindig is elszakad a nyájtól, s más utat jár, most éppen egy lóval párban. A ló, amely szabadságra született és vad száguldásra, most mégis a bárány mellett legelészi nyugodtan a füvet, s békességet sugároz magából. Még olyan mozdulatsora is volt, amely egyébként macskákra jellemző, alig hittem a szememnek. A bárány szemszögéből a ló nagy, de nem félelmetes, hanem biztonságos érzést áraszt, míg a ló szemével a bárány kicsinek, törékenynek, izgágának, lelkesnek, aranyosnak és gondoskodásra vágyónak látszik. Amikor a ló helyében voltam, szabályosan fájt a szívem. Két teljesen különböző állat, akik mégis mindenhova együtt járnak, mert szoros kötelék fűzi őket egymáshoz.
Kaptam házi feladatot. A hipnózisos képből le kell rajzolnom, ami legélénkebben él az emlékezetemben. Rajzolni! Azt hittem, rosszul hallok. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy 30 évesen, gyermektelenül nekem nincs itthon másom, csak golyóstollaim, semmi színes ceruza vagy hasonlók. Márpedig, ha nem használok színeket, abból téves következtetésekre juthatunk. Holnap elmegyek cerkát venni. (A remekművet elkészülte után publikálni fogom. Biztos vicces lesz, nem tudok rajzolni ugyanis.)