Megérkezett gyerekkori barátnőm Kanadából. Már majdnem három hete itt van Budapesten, fontos beszélgetéseink vannak, komoly, máskor meg szórakoztató estéink, de már az első találkozás után is úgy éreztem, lehetetlen mindezt írásban visszaadni. Annyi a vicces vagy éppen elgondolkodtató sztori... Mindenesetre két nap Budapest után azt mondta, nem hiszi, hogy még hazajön valaha. Ez azért sokat elárul.
Pár napja volt itt, amikor egy buszon megkérdezte az utasoktól, hány megálló a Fogaskerekű. Egy idős néni és egy idős bácsi összevitatkoztak, mert az egyik szerint egy, a másik szerint kettő. Képesek voltak úgy összeveszni ezen, hogy a barátnőm már leszállt, az elhajtó buszon a két öreg még mindig ölte egymást. Megdöbbentette az eset, úgy mesélte nekem, én viszont nem voltam meglepődve. Azóta eltelt három hét, és már csak futólag említi meg a hasonló közjátékokat, egy finom kis mosollyal, "úgy látszik, ezek itt mindennaposak". Azok.
Ma este az Andantéban vacsoráztunk. A barátnőm még nem tudta, hogy Ákos az egyik tulaj. Odaszólt a pincérfiúnak (meglehetősen közvetlen és közlékeny nő): "Szép az étterem, finom a kaja, de csak ilyen rossz zenétek van?" Ákos szólt. Nehezen tudtam elfojtani a nevetésemet. Mondja a srác, hogy nem, be tud tenni mást is. Aztán kiderült, a "más" nem más (hihi), mint egy másik Ákos-lemez, a Tarzan betétdalának magyar változatával. Brr.
Egyébként szerintem a kaja sem finom, mindennek ugyanolyan, azaz semmilyen az íze. Az erdei gyümölcsből készült háziszörpből három kortyot sikerült leerőltetnem. Igaz, a ház specialitásából, azaz a borokból egyet sem kóstoltam meg, szentségtörő vagyok. Az ételen légy, a poharakban muslincák mászkáltak. Két dolog van, amiért érdemes beülni: az egyik a kilátás, a másik egy Dávid nevű pincérfiú, aki végtelenül kedves és kellemes hangú. Ja, és sötétedés előtt, turistaszezonon kívül meghitt beszélgetést lehet folytatni, nincs tumultus.
Az is a mai nap eseménye, hogy majdnem elaludtam röhögés közben.