Hónapról hónapra erősödik bennem az érzés, hogy kicsit sem véletlenek, amik történnek velem. Ma már szent meggyőződésem, hogy a hátam közepére kívánt osztálytalálkozó-szervezés is azért lett az én feladatom, visszautasíthatatlanul, hogy ott legyek. Ha nem én szervezem, biztos, hogy nem megyek el. Sőt, még így is erőlködtem, hogy találjak valami kifogást, miért nem tudok résztvenni. Történt ugyanis előző délután valami, ami elvette azt a kevés kedvemet is, ami volt. Uszkve 3 hónapja szerveztem ezt az estét, s 2-3 hetente körbeküldtem e-mailben egy helyzetjelentést, minden levél végére odabiggyesztve, hogy az egyéni igényeket írják meg illetve az étteremjavaslatokat is szívesen fogadom. Néma csend volt 3 hónapon át. Két lánnyal, akikkel rendszeresen találkozom, elkezdtük keresni a helyszínt. Nem könnyű ideálisat találni, mivel egy általános iskolai osztály esetében nem lehet tudni, kit merre vitt az élet, milyen anyagi és gasztronómiai körülmények közt él. Mivel tudtam, hogy némelyikük meglehetősen csóró, végül találtam egy olyan kajáldát, ahol nem kell 4-5 ezret otthagyni, mégis jóllakik az ember, s mivel a kajálásnál sokkal fontosabbnak tartottam, hogy nyugodt körülmények közt beszélgethessünk, tetszett a hely pont ránk szabott befogadóképessége is. Magyarul: ha mi lefoglaljuk, egész este nem lesz egyetlen idegen sem, nem kell túlkiabálnunk a mások által választott zenét, s a szomszéd asztalnál ülő harsány társaságot. A helyszínt, miután a két lány is jónak találta, kihirdettem, kb. 10 nappal a találkozó előtt. Egyetlen visszajelzést sem kaptam. A találkozó előtti délután hív egy srác, hogy egy  másik fiú megnézte a helyet kívülről, kocsival elgurulva, és szerinte nem jó. Elég rosszul esett, kiakadtam kissé az üzengetésen, az időzítésen, a hozzáálláson. Jóformán csak túllenni szerettem volna az egészen, nem érdekelt már, mi lesz és hogyan. Aztán csodák csodájára a találkozó remekül sikerült. A hely hangulatos, családias volt, s a két morgón kívül mindenkinek megfelelt, úgy láttam. A lényeg viszont nem ez. A sokat szidott gyerekkorunk emlékei közös ellenségként tódultak elő. Hatalmasakat nevettünk, s még hatalmasabbakat "sírtunk", felidézve, a mi korosztályunkban mennyire általános volt az éhezés, a nélkülözés, a full alkoholista szülők, a brutális tanárok. Megkeményített minket, az biztos. S most esélyt kaptunk rá, hogy tisztázzunk olyan helyzeteket, amilyeneket gyerekként nem is értettünk. Az otthonról hozott feszültség levezetése a gyengébbeken, vagy a 'ki miért maradt ki a közösségi eseményekből' megbeszélése mindannyiunk szívéről nagy köveket emelt le.
Az egész este megindító volt, és családias hangulatú. Pedig annyira, de annyira különböző emberek lettünk... talán voltunk is. Érdekes, hogy a fiúk 99%-a szakmunkásképzőt végzett, és ennek megfelelő munkát végez (szobafestő, kaputelefon-szerelő, sofőr, számítógép-szerelő stb.) Kb. 5-10 éve családot alapítottak, mind, kivétel nélkül. Más témájuk nem is nagyon van, csak a telek, lakás és autó, ezek hitelei, sörözés, no meg a gyerek. A feleségükről, barátnőjükről mind úgy beszél, hogy állítják, nincs is olyan, hogy ideális társ, vagy nagy Ő, vagy mittoménmi, egyszerűen el kell venni valakit, lehorgonyozni mellette, jöhet a gyerek, ilyesmi. A fiúk többsége alaposan elhízott. A lányok viszont egész mások, legtöbbjük főiskolát végzett, de minimum érettségizett, talán 1 kivétel van. Irodában dolgoznak főleg, s 30-31 évesen, több hosszú kapcsolat után sincs családjuk, van, akinek barátja sem. Autó, saját lakás, gyerek, ilyesmi még csak távoli cél, s ami azt illeti, nem is érzik sürgetőnek. A lányok szemlátomást többet adnak a külsejükre és a viselkedésükre is. Szinte mind azt mondja, nem találta még meg az ideális társat (ezek szerint, a fiúkkal ellentétben hisznek ilyesmiben), s anélkül nem fog családot alapítani. (Csak a mi osztályunkról van szó, nem tudom, mennyire általános ez a kép, engem is meglepett, hogy ennyire éles falat lehetett húzni a nők és a férfiak közé.)
Az est legnagyobb élménye viszont más volt. Nem is tudom eldönteni, végülis csalódtam-e vagy kellemes élmény ért. Lényeg, hogy betoppant az a fiú, akivel általános iskolában 9 hónapig jártam. Ez az időtartam úgy 13 évesen elég hosszú idő, afféle házasság. :) Ő volt a legintelligensebb srác az osztályban, aféle zseni, mindenki csodálta az eszét. Nyolcadik után érte egy csúnya balesett, leesett egy erkélyről, arccal a betonra. Érdekes volt megfigyelni, mennyire más lett ezután, és mégis milyen sok személyiségjegye megmaradt. Amikor belépett az étterembe, majd' kiugrott a szívem a helyéből. Nagyon izgultam, hogy fog rám nézni, kerüli-e majd a tekintetemet vagy sem, milyen nyoma maradt benne a kapcsolatunknak. Úgy indított, hogy a felesége pár nap múlva szül. Hm, kicsit megkönnyebbültem, ebből ma nem lesz semmiféle férfi-nő feszülés, neki valószínűleg az otthoni dolgokon jár az esze és a szíve. Amikor körbejárta az asztalt, és hozzám ért a köszönéssel, megcsillant a szeme. Csak puszit szántam neki az arcára, de ő felkapott, a lábam elemelkedett a talajtól, magához ölelt és a fülembe súgta: "Hát ilyen kis bomba lány lett belőled?" Nagyon megkönnyebbültem. Ezek után jöhetett bármi, tudtam, akármennyire is csalódást okoztam neki annak idején, szeretettel gondol rám. Ő meghízott és tele volt a nyaka, arca varratok nyomával, de hirtelen ugyanazt a 13 éves kisfiút láttam benne, aki mindig mindent tudott, és aki engem szeretett. Nahát, amikor aztán beszélgettünk, tulajdonképpen minden korábbinak az ellenkezőjét mondta, olyan fordulatot vett a személyisége, hogy alig ismertem rá. Tudtam, ha ma találkoznánk először, semmi közös nem lenne bennünk, fél óta után otthagynám, vagy ő engem, mert annyira mások a nézeteink. Többek között kihagytam, hogy a sokadik Jager-sör kombináció után hazafurikázzon engem. Kösz, ezt inkább ne!
Nagyon jól sikerült az osztálytalálkozó, na. Összességében mindenki aranyos volt, és meglepően őszinte. Semmi vetítés, semmi szépítés. Nem is lett volna értelme. Napok óta erről az estéről sztorizok mindenkinek, s még biztos tartani fog egy ideig. Sőt, összehozunk majd egy újabb közös vacsorát az ősszel.