Középkorú kolleganőm véletlenül meghallotta egy telefonbeszélgetésemet, amiből kiderült számára, hogy mivel küzdök éppen. (lásd. előző post) Kicsivel később beszélgetni kezdett velem, és olyanokat mondott, hogy leesett az állam. Kérdezgetett, aztán elmesélte, hogyan változott meg a depresszióról a véleménye, amikor a lányát is elérte ez a betegség. Végül elmondta, milyennek lát engem, s tátva maradt a szám. Bele is könnyeztem. Eddig úgy éreztem, egy szűk kör, csak pár ember, aki úgy igazán "lát" engem. Tudtam, hogy szeret, de amikor azt mondta, engem tart a legértékesebb embernek a kollektívában... az ilyesmi azért nem tud rosszul esni senkinek. Hozzátette, a kislányosságom mögött meglátta, hogy velem valószínűleg már nagyon sok kemény dolog történt, és ezáltal érettebb vagyok a koromnál. (oh-oh, itt lehet valahol az Antibaby név gyökere) Ilyet még nem mondott senki, de mivel van egy velem egyidős és egy idősebb lánya, talán tud viszonyítani. Tudom, hogy mindez szubjektív, de a hangulatomnak jót tett a véleménye. Jó tudni, hogy így figyel rám.
Egyre több és több embertől kapok ilyen visszajelzést, s ezek nagyon fontosak nekem. Amikor az önbizalmam a béka feneke alatt pihen, próbálom felidézni mondataikat. De miért van az, hogy azoktól az emberektől nem kapom meg ezt, akiknek a szeretetére annyira áhítozom? Akik, annyira szeretném, ha tudnák, hogy milyen vagyok. Lehetnek akár családtagok, de van közöttük exem is...