A hétvége talán egyetlen örömhíre, hogy megvettem végre egy ruhát, amibe még másfél hete szerelmesedtem bele, és amit az istenért sem akartak nekem eladni a boltban. Mindenáron szerették volna elvenni tőle a kedvem a makacs eladók, de végül túljártam az eszükön. Egészen az Árkádig kellett mennem, hogy megkaparintsam, de végre megvan. (Ilyen, csak az enyém sötétbarna-narancssárga-fehér kockás, hosszú szárú barna csizmával és barna vagy narancs harisnyával fogom hordani.) Röhej, mert ugyanaz, mint amit a hozzám sokkal közelebbi bevásárlóközpontban is megkaphattam volna, de az eladók mindent elkövettek, hogy üres kézzel távozzak. Nem először csinálják, hogy lebeszélnek egy olyan cuccról, amit szinte rám öntöttek, és amit szeretnék megvásárolni. Mielőtt megköttetne az üzlet, egy nagyobb méretet próbálnak rám tukmálni, ami viszont lóg rajtam. Ha azt mondom, S-ses, ők azt mondják, M-es. Valahol félúton elvész bennem a lelkesedés, eltűnik a vásárlás öröme. Nem tudom, miért csinálják, de ez a mániájuk.