Másodszor is nekifutottam, és sikerült túlesni a "műtéten". Sokkal jobban be voltam pánikolva, mint múlt pénteken, amikor úgy éreztem, már teljesen felkészültem és legyek már túl rajta gyorsan.
A sebész doki egy nagyon jóképű fickó, de amikor a vizitdíj szóbakerült, belekezdett valami végeláthatatlan Kóka-SZDSZ-MSZP szidásba, képernyőt nem tűrő szavakkal tűzdelve tele mondandóját, én meg izgultam, hogy dühében nehogy félrecsússzon a keze. Nem csúszott. Ügyes volt, gyors, és folyamatosan kérdésekkel bombázott, hogy elterelje a figyelmemet. Szükség is volt rá, mert amikor felfeküdtem a zöld asztalra, úgy remegtem, mint a kocsonya. Kentek, szúrtak, vágtak, varrtak, aztán olyan hangot hallottam, mintha tűzőgéppel kapcsolnák össze az oldalamat, de az injekción kívül semmit sem éreztem mégcsak kellemetlennek sem. Végig arra koncentráltam, hogy az arcom elé tolt kis kocsin levő vágó és szúró szerszámokat ne lássam meg :) , mert tutira elájulok.
Ahogy lenni szokott, hazafelé olyan feldobott hangulatba kerültem, mintha épp a lottón nyertem volna. Újabb izgulnivalónak pedig ott a varratkiszedés. Meg az alvás, amit max. állva tudok elképzelni, mivel nyújtózkodni sem szabad. Hátamra, oldalamra nem fekhetek, hason meg felemelt karok nélkül belefulladok a párnába.