Imádom a váratlan jó híreket. Sőt, a dupla olyan jókat, mint amilyenek legmerészebb álmaimban lehetnének. Tegnap este érkezett egy ilyen, úgyhogy a páromat kacsatánccal fogadtam és majd' kiugrottam a bőrömből.
Van ugyanis az a valószínűleg mindenki által jól ismert helyzet, amikor a hatalmas, színes, csodálatos léggömb madzagja ott lóg az ember orra előtt. Nagy lehetőség egy ilyen léggömb tulajdonosává válni, s látszólag csak ki kell nyújtani a karunkat érte. De amikor kinyújtjuk, kiderül, pont nem érjük el. Elkezdünk aprókat ugrani, aztán nagyobbakat, de valójában már lemondtunk róla, mert pontosan látjuk, hiába fektetünk bele egyre nagyobb erőt, minden ugrással magasabbra jutunk ugyan, de a léggömb is mindig feljebb száll, és sosem fogjuk elérni.
No, velem az történt, hogy ugráltam a léggömb után, azzal a tudattal, hogy nem fogom elérni, s majd szépen felszáll a felhők fölé. Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy az egyik ugrás után két madzag is a tenyeremben maradt. Már csak szorítanom kell őket, hogy el ne szálljanak.

Nem titokzatoskodom annyira, csak félig. :) Decemberben megjelent egy írásom az egyik legjobb, legelismertebb, legfontosabb magyar újságban. Élveztem a munkát és nagyon jól esett, hogy a szerkesztő is elégedettnek tűnt. Az meg pláne, hogy még hetekkel később is gratuláló sms-eket kaptam rég nem látott ismerősöktől. Aztán különböző okokból közel két hónapos szünet következett, s én már azt hittem, nincs folytatás. Tettem lépéseket, de szinte biztos voltam benne, hogy nemleges választ kapok. Hogy miért, ha egyszer sikerrel zárult a korábbi munkám? Ez valószínűleg a sokat emlegetett önbizalomhiánynak tudható be.
Az esti kacsatánc egy újabb, dupla lehetőségnek szólt. Ha minden igaz, már őszre is van ígéretem. Újabb nyitott ajtók, újabb bimbózó kapcsolatok. Nagyon feldobott vagyok.