Az hiányzik nekem nagyon, hogy mondhassam, akár a folyosói dumcsizáskor a telhetetlen, követelőző kollegáknak, hogy "ma a tornapapucs, holnap a világ!?". Akár egy munkamegbeszélésen az alkudozóknak, hogy "hát akkor bajosan lesz jó papagáj helyett". A minden hirdetésre jelentkező, de egyikre sem alkalmas jelölteknek, hogy ha egyetlen kétlábú színész sem jelentkezik Tarzan szerepére, éppen ő lesz, akivel majd megpróbálunk telefonon kapcsolatba kerülni. A boltban a pénztárosnak, hogy "ez itt az elején egy pukkasztott egyes, marad 20.000".
Ezen szocializálódtam, s még ma is olyan beszédesek ezek a mondatok, hogy a legtöbbet nehezemre esik átfordítani normál magyarra. Imádom, mennyire kifejezőek, mennyire lefednek szinte minden élethelyzetet.
A baj az, hogy belőlem automatikusan jön, ez ilyen beidegződés, vagy mi. Mások meg úgy tudnak rám nézni, mintha legalábbis megbolondultam volna. Egyetlen ember jut eszembe, akivel a mai napig működik ez a kommunikáció: az öcsém. Amikor anyukám furán viselkedik, egymásra nézünk és egyszerre zendítünk rá: "Én már figyelem egy ideje! Szerintem a tied!"
Ésatöbbi...