Minek tagadjam? Csak az a baj, hogy már nem tart sokáig. Imádom, ahogy a kolleganőim pótanyáskodnak felettem. Annyira édes ez a 8-10 középkorú nő, ahogy puhatolóznak, kérdezgetnek, finoman tanácsokat adnak, körbedonganak... Valószínűleg mind nagyon várja már, hogy a saját gyerekét is ilyen helyzetben lássa, de addig is itt vagyok én, akit megszeretgethetnek. Közben tudják, nem vagyok az a habos-babos típus, és hogy nem ronthatnak csak úgy rám, mert akkor bezárkózom. Ha viszont apránként közelítenek...
Tündériek, amilyen esetlenül csinálják néha. Megáll ma is az egyik mellettem, és elkezd kérdezgetni, mindenem megvan-e a háztartásban, nem hiányzik-e egy kenyérpirító vagy tányérkészlet. Csak úgy kérdezi, persze. Ne gondoljak semmire. :)
Minden nap úgy jövök haza, hogy 10 centivel a föld felett lebegek. Sok szeretetet kapok tőlük ebben az időszakban, és ez rájuk száll vissza. Mondanám, a családom ehhez képest higgadtan vette tudomásul a hírt, s a bejelentés óta nem is nagyon beszélünk róla, de az igazság az, hogy örülnek a maguk módján, csak szerintem ők kevésbé tudják, hogyan közelítsenek meg. Érdekes, elgondolkodtató. Lehet, hogy nekik nem is hagynám, hogy ennyit foglalkozzanak velem, a sokadik kérdésnél valami cinikus dumával letörném a lelkesedésüket. Pedig legbelül kell ez nekem, boldoggá tesz.
Igen, boldoggá. Kettő vagyok mostanában: eszméletlen fáradt és boldog. Rohanunk, intézkedünk, dolgozunk, bosszankodunk, de ha egymásra nézünk, fülig szalad a szánk.